Ha Európára gondolok - tágabb hazámra -, akkor talán remélhető, hogy a gazdasági válság nem rombol annyit, mint eleinte látszott. Sikeres német választás, viszonylag rugalmas orosz politikai tandem, új EU-vezetés segítheti tovább. Nem politikai blogot írok, nem feladatom teljes listán gondolkodni. Összbenyomásom itt pozitív. (Angol, német és orosz anyagokból azért elég jól látom, mi történik…)

Hazai dolgaink már több bizonytalanságot ébresztenek bennem. Jelenleg van hatékonyan működő miniszterelnök, a parlament megtette az elvárható minimumot, a köztársasági elnök csak néha bakizott (a komáromi séta nem szerencsés ómen alatt kezdődött), az ellenzék magabiztosan néz a jövő évi választás elé (szándékainak tartalma egyelőre több, mint homályos), ám néhány egyértelműen súlyos dolog is történt. A romagyilkosságok az évtizedek óta eszkalálódó problémák extrém csúcsát jelzik, a szélsőjobb betörése a nagypolitikába a harmincas évek válságidejének árnyait idézik.

A szakma idén nem mutatott számomra kiemelkedőt, de hisz már az is jó, hogy működőképes. Nem tudom, hány könyvtári ember használ párhuzamosan négy könyvtárat: nekem az a benyomásom, hogy néha a publikus szakmai gondolat és a napi gyakorlat mintha időnként nem azonos nyelvet használna. Hetekig dolgozom a két világháború közti talán legfajsúlyosabb közéleti folyóirat kötetein, s egyszercsak olyan évfolyamokat kapok, amelyekből számok hiányoznak (az egyik legkvalitásosabb országos szakkönyvtárban). 68 év alatt senki nem vette volna észre? Ha észrevették, nem tudták volna pótolni? A másik országos szakkönyvtárban nehezen olvasható xeroxmásolatok (!) révén áttekinthetem a hiányzó számokat. Egy-két éve merészkedem a magyar digitális könyvtár mielőbbi lényeges növelését javasolni. Az szép, hogy a hajdani folyóirat azonos című folytatója jó tíz éve tematikus számal hódolt a nagy elődnek, még néhány akkori (30-as évekbeli) tanulmányt is újra leközöltek. Ne lenne olyan intellektuális vagy egyszerűen szervező erő, mely a minőségi digitális közzétéltelt szorgalmazná? 18 ezer oldal nem kevés, de egy korábbi ilyen folyóiratot civil kezdeményezés révén már láthatjuk a hálón… A nemzeti könyvtárban egy katalógusból kiírt raktári számra a központi könyvkiadó illetékese (?) azt mondja, ilyen számon nincs anyag. 15 perc múlva  a folyóirat olvasóban (ott újra indítva kérésemet) az anyagot elém teszik. Ha nincs sok évtizedes kapcsolatom a nemzetivel, akkor nem kaptam volna meg?

Először volt részem oly kétes örömben, hogy egyik országos lapunk a kezdeti elfogadás után visszaadta írásomat. Tekintve, hogy 68-ban jelent meg első terjedelmes tanulmányom ( a Humánus 200 feletti írásomról tud), viccesnek tartom e fejleményt. Viszont több tanulmányom illetve szemlém megjelent, előadhattam egy regionális konferencián, s talán legörvendetesebb, hogy három tehetséges tanítványunk szakdolgozatának tömörített változata (közvetítésemmel) helyet kapott a Könyv és Nevelés e-változatában… Ismét járhattam - egy kedves szakmabelivel - a bécsi városi könyvtári központban, mely évek óta nyűgözi figyelmemet. Frappáns urbanisztikai ötlet, építészeti “hightech”, szabad olvasói jövés-menés = valami olyan, ami a legjobb angol-amerikai-skandináv-holland nívót idézi. Talán eljutok egyszer a vadonatúj amszterdami városi könyvtárba, amely a maga 28 ezer m2-ével a legnagyobb európai e nemben. És szintén: új városfejlesztési gondolat, szuper tervezés, lenyűgöző számítógéppark.

Családom gyarapodása minden tekintetben örvendeztet. Fiaim hozzák szakmailag mindazt, ami “trendi”, menyem mesésen neveli a csaknem hároméves Pannit: a “mesés” jelző itt szó szerint is értelmezhető, hisz napi  két óra mesélés jut a kis mozgás-, ész- és beszédművésznek. Eközben kis hugi jövetele is várható… Lányom a világ egyik vezető egyetemén végzi doktoriját, nála kétszer is járhattam, s javíthatatlan könyvtárosként mindkétszer hosszú napokat töltöttem a 10 milliós könyvtár labirintusaiban (belépőmmel ugyanis a raktárakat minden korlátozás nélkül búvárolhattam, csak a kölcsönzéshez kellett Juli jogosítványa). Otthon pedig a végeláthatatlan digitális kínálat is “csipegethető” volt. Így olyan kincsekhez jutottam, amelyek - meggyőződésem -, más módon soha nem jutottak volna el hozzám. Ha tudok néhány komolyabb írást tető alá hozni a következő egy-két évben, abban e lehetőségnek pótolhatatlan szerepe lesz.

Változatlanul főállásban tanítok a vidéki képzőhelyen. Most úgy néz ki, legalább másfél évig szükség van még rám. A hallgatókkal jóban vagyok, sok e-mailt kapok tőlük, - egyébként egy-két vagy épp hat éve végzettektől is. A színvonal ingadozó, néha nem értem, a középiskolák milyen alapon adtak végbizonyítványt egyeseknek… De ez régi nóta, nincs értelme itt tovább dünnyögni. A közkönyvtári szakirány tematikájának oktatása sok kutatnivaló feladatot ad. Eközben egyre plasztikusabban rajzolódik ki előttem az elmúlt század hazai (több törésvonalt áthidalni kénytelen) fejlődésrajza. A nemzetközi tér és mintatár talán még izgalmasabb: hogyan váltott a szakma az angolszász városi könyvtár létrehozása után paradigmát valamikor az első világháború után, hogyan kereste a vidéki olvasó közönség ellátásának módozatait… Néha azt érzem, jó lennne napi 30-40 óra kutatási idő, de minthogy ez így (ismert okokból) nem megy, hát súlyozni kell. Mi fontosabb (nekem), mi ragadható meg (egy-két vagy több évi gyűjtögető munka után), minek látom már a lehetséges kompozícióját… Akik kicsit ismernek, támogatnak ebben, s ez is jó érzés.

Holnapután 2010 kezdődik. Tavasszal apám születésének századik évfordulóját ünnepeljük. A hat fiúból négyen élünk, 15 unoka, s talán már harminc dédunoka. Érdemes elgondolkodni, milyen út vezetett ide, milyen hatalmas emberi - emberfeletti - teljesítmény hozta ezt létre, szüleinknek köszönhetően.  Apánk az első nagy háború előtti hossszú békekorszak végén született, a másodikban már részt kellett vennie. Ha parancsnoka nem küldi haza legkisebb bátyám közelgő születésére hivatkozva (a négy gyerekeseknek állítólag íratlan szabály tette ezt lehetővé), akkor biztosan apám is parancsnokával együtt lett volna az akna áldozata, - s én sem írhatnám e sorokat 2009 végén…

Tegnap nagynénémet látogattam: 62 éve nálunk töltötték rövid júniusi nászútjukat, a határszéli bucsui élet még majdnem a régi volt (maga a határ is átjárható), de már a morajló (kényszerített) átalakulás jegyeivel. Abból a lakásból, ahol beszélgettünk, ment férjhez Mamám 37 nyarán. Éva nagynéném esküvőjekor ő 34 éves, hat élő gyermeke vette körül. Később megszületett öcsém is.

Sokat olvastam azóta a korról: koalíciós idők, új pénz, hadifoglyok hazatérte, első nagy államosítások. Éva a Kerbankban (ma az épületben a Belügyminisztérium székel) ismerkedett meg Wildner Dénessel, - s munkahelyüket épp házasságkötésük napján, május végén államosították.

Amikor öt évvel később a történelem, konkrétabban a diktatúra kivetett minket a családi fészekből, s elkerültünk a távoli Matild-majorba, Dunaföldvár mellé, Dénes - ekkor már bőrgyári revizor - ritka látogatásai jelentették a kicsi köldökzsinórt a nagy élet, a főváros, a tágasabb múlt felé. Ekkor, 52-ben a frissen felvett István bátyámat még kezdés előtt kihajították a fehérvári gimiből, miként Sárika sógornőmet a Zeneakadémiáról.  Értelmiségi-középosztálybeli család gyerekeinek nem adott helyet Mátyás, az “igazságtalan”.

Mai eszemmel már képes vagyok felmérni, miket kellett kiállnia, elviselnie, mi újat kellett kitalálnia szüleinknek, hogy ne veszítsék el önazonosságukat, egyben mindent megtegyenek a gyermekek jövője érdekében. Mondhatni, páratlan teljesítmény. Nekem pedig örök példa, hogy nincs helyzet, amiben ne lehetne a jobbat, a maradandót választani. Én is tanulhattam néhányszor a vereség, a külsődleges erőszak által mért csapás ízét. Azt tanultam Mamámtól, hogy nem a lázongás, nem a sebek nyalogatása, nem a pótcselekvés az ellenszer. A gyógyír csak az lehet, ha valódi pozitív “kisajtót” keresünk a szorongató helyzetből. ..

Ezért nézem szomorúan a nemzeti könyvtár vezetőjének szánalmas kapálódzását. “Megverettek”, “megaláztak” - ilyen szavak, mikor egy pályázaton nem ő győzött. A kijelölt utódot nem tartja alkalmasnak. Ha 11 éve az akkori főigazgatót megkérdik, jó lenne-e utódnak egy szegedi oktató, aki távoli korok művelődéstörténetében járatos, alighanem felvonta volna szemöldökét. Azután februárban már biztos forrásból tudni lehetett, még a pályázat kiírása előtt, hogy bizony ő lesz ama utód. Akkor miként gondolkodott a győzelem és verseég lehetőségéről? Ő vezeti új útra a 200 éves Bibliotheca Regnicolarist? Azt meséli, az első hetekben felszámolta a munkatársak írógépeit…

2002-ben új kormány jött, írtam egy memorandumot az íróból lett miniszternek. Még választ sem kaptam. Erre “cikkesítettem”, s elküldtem a legnépszerűbbnek becézett naapilapnak. Ott meg is jelent, augusztus 19-én. Ekkor már a minisztérium is észrevette, például azt, hogy a nemzeti könyvtárban - három évvel az “írógépes” (most már tudjuk) vezető jötte után - gyakorlatilag nincs internetezési lehetősége az olvasóknak. Lett felülvizsgálat, szakértői bizottság látogatta meg Budavárát (ha igaz, tagja volt a most kinevezett új vezető), aztán jöttek a számítógépek.

2003-ban - miután az előző évi középtávú tervben kellő súllyal szerepelt a Repertórium (jóvá is hagyta a Kuratórium, a minisztérium), a főigazgató minden megfontolás, egyeztetés, minden indok nélkül egyik napról a másikra felszámolta az OSZK legtöbbet használt adatbázisát. Annak alapjait történetesen húsz évvel korábban - nagy viták közepette - én raktam le. Számos más történet is létezik… Mindnek van egy közös tulajdonsága: úgy tűnt, a főigazgatónak van könyvtára, s nem fordítva. Hiteles forrásból tudom: a legrémesebb a jutasi őrmestert felül- (vagy inkább alul-)múló stílus, olyan maszkulin kiszólások, olyan alpári bánásmód “bevezetése”, amely demokratikus országban azonnali eltávolítást, Amerikában még tán súlyosabb eljárást is vonna maga után.

Általam nagyrabecsült személyiségek fejezik ki rosszallásukat a miniszter mostani döntése okán. (Azt én sem értem, más, se, a minisztérium miért ne ad épkézláb tájékoztatást döntése hátteréről, de hát nem adott 10 éve sem.). Ők vajon mennyire ismerik protezsáltjukat, kérdem csendesen? Az emberi mivoltot, a könyvtári szaktudást? 1999-ben az ő pályázata hogy nyerhetett pozitív elbírálást? Mostani pályázata, ha az általam ismert nemzetközi sztendertet veszem alapul,  jó egyetemi szakdolgozatnak tűnik (néhány komoly hiányossággal), vagyis egyáltalán nem felelős vezetői dokumentumnak, hisz nincs benne semmi számonkérhető, nem vehető ki, milyen szintre juttatná az intézmény szolgáltatásait a következő öt évben.

Bántóan hiányzik például a hálózati dokumentumok felderítésének és megőrzésének feladata. A Neumann-Könyvtárat a (kevéssé felelős) minisztérium felszámolta, s azóta sincs Webcat. Ez hogy lehet? A kérdések hosszan sorolhatók. De most a lényeg: az ízetlen hangulatkeltés a jó tettek, a korábbi tényleges eredmények hitelét is rontja. Tudós feladatai vannak, essen neki örömmel ezek búvárkodásának, jusson előbbre, örvendeztesse meg híveit, olvasóit új monográfiákkal.

Történészek szerint az elmúlt egyetlen évszázad tucatnyi rendszerváltozást hozott az ország életében. Ki tudja, mit hoz a jövő? De a szakmában egész bizonyosan soha nem látott átalakulások jönnek. Ezek sodrában helytállni csak integráló erővel, személyiséggel lehet. Ha lesznek olyan vezető egyéniségek, akik jól látják a teendőket, s képesek a megvalósítás összes - nem utolsósorban személyi - feltételeit megteremteni. Ez szinte döntő tényezője lehet a sikernek, - vagy bukásnak.

“Ember, küzdj, és bízva bízzál” - írta le filozófus költőnk. Ez mindig, minden körülmények közt lehetséges. Élettapasztalatom ezt súgja most is.

A szakma világszerte

De nehezen indul az ősz. Sérülések, traumák, gondok is érnek. Ötödéves voltam, 1968-at írtak, mikor Dezsényi tanár (főszerkesztő) úr elfogadta első nagyobb írásomat (a Cserépfalvi Kiadó története). Most megtapasztalom, 41 év után először, hogy egy szakmai lap elégedetlen (mondjuk 101-ik) írásommal. Nem tudom, nem a benne lévő kicsi “dinamit” hőkölteti a szerk. biz. elnökét?! Lehet, majd itt “publikálom”… Ha összehasonlítom a cseh és szlovén közkönyvtárak teljesítményét a hazaiakkal, az talán érdekelni fog pár embert.

Egy rokon Mamámról ír le olyat, hogy a szívem kihagy. Sz. K. ilyet nem tehetett volna. Miért tette? Valami nagy általános “igazság” mögé személyes sorsot, “példaként”?!  Cél szentesít eszközt?! Recrudescunt vulnera…

Ilyenkor dolgozni jó, meg járni a nagy természetanya erdeit és mezőit. Itthon “antikolok”, most épp az Ó- és Újszövetség szövetében (és környékén) keresem az írás és olvasás sajátos korai nyomait. Nyári zsákmányom egy részét (fontos oldalak kimásolása után) viszem vissza legnépszerűbb könyvtárunkba. A kisasszony kisegít, bár nincs nálam az olvasójegy: a nálam maradó két kötetet meghosszabítja. Nagyon köszönöm!

Kifelé menet örömömben belenézek az üveges vitrinbe: végre, kapható az intézettörténet új kötete, méghozzá az információs pultnál. Épp van a zsebemben pénzmag, irány vissza. Megállok a pult előtt. A hölgy ügyesen pattintgat ujjával a klaviaturán, nézi az eredményt  a képernyőn, majd újra és újra pattint. Eltelik két perc. Végre felnéz:  - Igen, parancsol valamit? - A könyvtár történetét tárgyaló kötet itt kapható? - Milyen kötet? (láthatóan messzejár gondolataival) Újra mondom, megnevezve kitűnő szerzőjét is.  -Ja, a … Feláll, széke mögött egy zárható kis szekrény, kinyitja, - kiderül, nincs, amit keres. Telefonhoz nyúl, kéri, hogy hozzanak belőle. Megérkezik a kötet. - Itt fizethet  a pénztárban, - mondja nekem. Arrébb lépek, kezemben a papírpénz. - Saját kiadvány? - kérdezi a pénztárban ülő hölgy kollégáját. - Hát?… - megnézik, igen. - Mennyibe kerül?-

- Négyezer -  mondom -, ott van kiírva az üveges pultban.  Biztos, ami biztos, első hölgy elmegy, visszajön: igen négyezer.  Csak hat-hét perc, s enyém a kötet, - de miért érzem tortúrának? Mi ez a totális érdektelenség?

Volt ennél rosszabb is. Az emeleten dolgoztam egy fontos százéves folyóiraton.  Vissza akarom adni a raktárból kikért pár, már átnézett kötetét: abszurd jelenet tanújává válok.

Előttem főiskolás forma kisasszony. Kérdez valamit. A pultnál űlő könyvtáros hölgy - egyenes derékkal - képernyőjére mered, fejét nem fordítja el a kérdező felé. - Nem, -mondja az érdeklődőnek. Mivel háttal van nekem, nem értem, mit kér vagy mit kérdez, halk beszédű is. De a válasz ugyanúgy és ugyanaz, talán négyszer vagy ötször: nem, nem lehet, - s közben (mindvégig) egyetlen pillantást nem vet a kérdezőre. Nincs szemkontaktus, nincs emberi viszony, csak a hatalom működik, lesöpri a kicsit, a gyengébbet. Kisasszony leforrázva el. Én majdnem robbanok. Máig.

Ne várjak hivatástudatot?! Nem várok, - de szakmai jelenlétet és teljesítményt, érdemi munkát talán várhatunk? Hisz anélkül fittyfenét sem ér az egész. Előadásra készülök, elfogadott címe: A könyvtár és olvasó szövetsége. Gyorsan el kell felejtenem fentieket, mert akkor nem szólalok meg szövetségről, leforrázott kuka leszek…

Különféleképp gondolkodhatunk e lehetőségről . Két jó alternatívát ismerek: egyiket amerikainak nevezném, ott gyakorta csak akkor megy el a polgár választásra-szavazásra, ha gondja van a helyzettel. Jó az európai modell is: ha van reális alternatíva, ha legalább egyik lehetőség (párt, program) vonzó számára.

Valószínűleg fontos az is, hogy legyen érzékelhető tétje a választásnak. Úgy tűnik, az az elvi lehetőség, hogy 400 ezer szavazó küldhet egy képviselőt az európai parlementbe, nem igazán belátható. Túl absztrakt, ahogy a parlament hatásköre is. Ezeket inkább csak megjegyzem magamnak…

Lényegesebb a hazai alternatíva vészes hiánya. A rendszerváltozás óta minden parlamenti párt olyan lényegi átalakulásokat mutatott be, ami valódi identitásvesztéssel ér fel. Most - hét év után - érdemes a kormánypártokról egy szót mondani. Legfőképp azt nem ismerték fel, hogy érdemi tennivalóik (feladatok megoldására!) vannak, s nem uralkodás végett küldtük őket arra a helyre. S főleg nem a gátlástalan meggazdagodás végett. Zuschlag egy jéghegy csúcsa. Egy intézmény alkalmazta a hiperaktív miniszterasszony férjét szakértőnek: pénzszerzés végett. Ez a mélykorrupció…

Egy “liberális” párt vezetője - erőforrás-hiányos országban! - állami pénzekből gazdagodott milliárdosra? Ezt ki gondolhatja komolyan,  - ki gondolhatja, hogy ez nem termeli ki az ellenreakciót? Minden parlamenti párt abban tudott az elmúlt években egyetérteni, amikor plusz pénzt szavaztak meg maguknak (pártalapítványok stb.)…

A gazdasági válság rendet vág soraikban. Ennél is lényegesebb, hogy a  szívesen csodavárást favorizáló emberek egyre kevésbé hisznek szavaikban.

S ekkor megjelenik az “erő”. Ezt Dr. Orbán Viktor elnök is szereti ugyan, de egy új képződmény messze látványosabban képviseli,  mint meghatározó elvet. Mai napon (!) postaládámba dobott -  ”Széllel szemben” című - kiadványukat olvasom.

Szerintük itt minden megsemmisült: a “mezőgazdaság, az ipar, az oktatás, a kultúra, az egészségügy mind csak emlék”. Egyetemen tanítok, jövő héten 50 hallgatónk záróvizsgázik (többek szakkdolgozatából igényes szakmai lapba készíthetünk összeállítást), négy nagy könyvtár beiratkozott olvasója, rendszeres látogatója vagyok, múlt pénteken írta fel háziorvosom szokott gyógyszereimet…, - nálam ezek a szimbólikus ráolvasások nem jönnek be. (Más kérdés, milyen szinvonallal lennék elégedett…)

A listavezető - hajdan kiváló egyetemi oktató (tejóisten, micsoda perspektíva?!) - beigéri: “visszavesszük az országunkat”. Magyar érdekek képviseletét igéri. Szép tőle, mit is igérhetne jobbat? Azon morfondírozom, miért is kíván Brüsszelbe menni, miért nem akarja kiléptetni inkább az országot az Unióból? Pártelnöke nagy oroszbarát, lehetne tán ott is valami módon magyar érdeket képviselni…

A nagy öttusázó fia, evangélikus lelkészdinasztia örököse, józanabb: ő annyit igér, hogy lehet a magyar érdekeket jobban (”erőteljesebben”) is képviselni Brüsszelben.

Az igazi szájtépő -  olvastam elég szöveget, így véleményem szerint: nyilas-bolsevista - mondatok a joghallgatótól jönnek: új honfoglalás, megtisztítjuk… Felszólítja az olvasót, “ábrándozzon el”, “mi lenne, ha Budapesten az SZDSZ helyett mindenhol jobbikos képviselők ülnének. Budapest végre a magyarok fővárosa lehetne…” Felszólit az “Új Erő” segítésére.

Az utolsó megnyilatkozó szerint az “ötvenes években sem dübörgött ennyire hazánkban propaganda…” Kedves Úr, mikor tetszett Szabad Népet olvasni? Vagy csak repesszünk falakat minél nagyobb hangerővel? Először még biztos hatásosnak tűnik, de majd huszadszor?

Európa más országaiban is teret kaptak az antidemokratikus, jog- és alkotmányellenes, kirekesztő szándékú pártok. Nem lehet behúnyt szemmel járni. Én történetesen 44 március közepén születtem, rá pár nappal masírozott be a nagy erő, s járult hozzá az ország rombadöntéséhez,  szégyenletes magyar állami közreműködéssel magyar polgárok soha nem volt méretű elpusztításához. Engem is besorozhattak volna a haláltáborba viendők közé, ha a döntéshozók más paramétert választanak. (40 éve jártam abban a táborban, ahova most az elnök is ellátogatott…)

A cím: óegyiptomi szólás, Kákosy László könyvében bukkantam rá. A korai magaskultúrák írásbelisége, a könyv, a könyvtárak genezise foglalkoztat. Izgalmas játék, évek óta gyűjtök forrásokat, eszmefuttatásokat honi és külföldi lelőhelyeken. Talán lesz olvasója. Nekem biztatás e mondat: most jó nagyot evett a kígyó…

Ezek a nagy magyarok persze reám is mondhatják: ez nem magyar. Micsoda neve van?! Tényleg, ha sorraveszem nyolc dédszülőmet, akkor - ismereteim szerint - egy biztos magyar származék. Érdemeit fekete márvány obeliszk hirdeti a nemzeti sírkertben, a magyar újságírás, közpolitika, közoktatásügy érdekes-fontos alakja volt. Mikor felelős munkájában felőrlődött, özvegye (Kass, Kas - nyilván távolról cseh származék) egyik lányukat a volt osztrák megszálló katonatiszt (majd elmagyarosodott kedvese-hitvese révén egyre nagyobb  magyar, idővel honvédtábornok, - sírja ugyanabban a temetőben) fiához adta, aki a száz év előtti főváros európai magyar kultúráját segítette felvirágozni. Szláv eredetű nevet viselő apósom ősei évszázadokon át szintén evangélikus lelkészek voltak “Dunán innen”, (ahogy régen a felvidéki régiót mondták), s nem kizárt, az öttusázó (szintén szláv nevű) őseivel is rokonságban…

Ez az ország első királyunk (és annak ősei) óta befogadó,  ebben volt életképességének egyik forrása. Nehéz feladat áll előtte: a roma embereknek is házat-hazát jelenthessen. Fiatal korom óta tudom, hogy ez az ország emberpróbáló teendője. Jó lenne, ha a választások legközelebb nem kigyómérget teremnének. Én evégett akkor biztos választani fogok.

A Szabó Ervin nekem az első könyvtári élményt is jelenti. Egyik dédanyám a neves szegedi szállodás Kass-család szülöttje. Így rokonunk volt Kass László ezredes, ki az “igazságtalan Mátyás” alatt mindent - rangot és nyugdíjat is - elveszített. Pedig már 17 évesen az olasz fronton kockáztatta fiatal életét… Kitanulta a könyvkötést, s mikor engem, tanyasi gyereket, 54 nyarán a Lukácsban úszni tanított, pénzét már ezzel a szakmával kereste. Együtt vittünk egyszer több szatyornyi, zöld kötésbe varázsolt kötetet a Kálvin tér mögé, a központi könyvtárba. Pár nappal később Laci bácsi azt mondja: már jártunk a Fővárosi Könyvtárban, most fogd ezeket a köteteket, ülj föl a 63-as villamosra, átvisz a hídon, s utána eggyel odébb leszállva már csak pár lépést kell tenned. Emlékszel?

Egy világvégi helyről - ki hallott Matild majorról? - jött emberkének mit lehet ilyenkor mondania? Vittem a csomó könyvet, meg is érkeztem a Kálvin térre, ám ott rádöbbentem, hisz innen több irányba nyilnak utcák?! Melyik az igazi? Egyiken elindultam, - de csak nem bukkant elő a nagy könyvtárépület. Elpityeredésemet látva egy járókelő megszólított, s kis tanakodás után eligazított.

Örülök, hogy ez a csipet kudarc nem vette el később kedvemet, s könyvtáros lettem, - ennek szeptemberben már 47 éve lesz. Aki első munkahelyemhez segített, már idős professzorként,  egykor a Fővárosi Könyvtárban kezdte pályáját.

És örülök Sándor nagy és maradandó munkájának, mert a legnehezebb történészi teendőt - a sine ira et studio elvét - hibátlanul teljesíti. Munkája adatgazdag, kiegyensúlyozott, gondolatmenete tiszta, mondatai mívesek.   

A Fővárosi Könyvtár pedig - megújulva - már második évszázadát éli. Élvezem nyüzsgését, igénylem szolgáltatásait én is. Már szinte behúnyt szemmel is odatalálok…

Március 15-én fejezem be e sorokat. Akkor, sok éve, jó változást akartak a fiatalok meg néhány tucat jövőt építő politikusunk. Talán lesz újra ilyen pillanat honi köreinkben. Országos politikában, könyvtárpolitikában egyaránt. Utóbbinak akkor adódik esélye, ha világszintű tudással sikerül felvértezni az új nemzedéket.

Egyik moszkvai búcsúztató szöveg említi, hogy 1991-ben, - még 1994-es hazatérése (1974-es záműzetése után hamarosan Amerikában, a szibériai tájat idéző Vermontban élt) előtt - memorandumot írt Oroszország szerinte szükséges “berendezéséről” (Kak usztroity Rossziju), s ez a jelcini hatalomnak köszönhetően 27 millió példányban látott napvilágot. Példátlan mennyiség.

- A magyar könykiadás az utóbbi évtizedben eléggé nemtörődöm módon viszonyult Szolzsenyicin munkásságához. Gyurgyák János megírta a magyar - zsidó együttélést, tragédiát, Szolzsenyicin az orosz-zsidó múlt két évszázadát foglalta össze.

A huszadik század egyik legfontosabb embere távozott el. Egy rettenetes diktatúra bátor ellenfele, a nagy orosz tradíció (előbb lélekben újuljunk meg, az evangélium szellemében, - utána következnek a társadalmi tennivalók) folytatója.

Emlékek tömege jön elő. Juli tíz éve ballagott, Balázs öt éve kezdte házaséletét. Én harminc éve Moszkvában tanultam meg vezetni: fekete Volga, Vologya változatos irányítása melett. “Peter, fek-fek, Peter, gáz, fek-fek…

Meg kellene nézni Moszkvát, az orosz természetet. (Jövő héten szibériai vendégek jönnek az egyetemre, így oroszul beszélhetünk, - ez is egyfajta “utazás”.) Ott igazából két évszak van: rövidebb nyár és hosszú tél, a kettő közt csak átmeneti évszakok a tavasz és az ősz. A normális tavasz április végén kedődik s pár hétig tart. Ezalatt minden kizöldül, virágba borul. Augusztus végétől akár fagyos éjszaka. Diák voltam, mikor szeptember 23-án hózápor zúdult a fővárosra.

Már nem kívánok annyit utazni, mint évtizedeken át: a belső utazás felé tartok. De Toszkána vagy a görög szigetvilág még elcsábíthat. Hogy lesz-e, majd elválik. New York is jöhet, hisz a leány oda tart.

Tegnap este Wajda Katyn-je a tévében. A történelem gonosz hatalmai összefognak az ember ellen. Ha élni akarsz, alázd meg magad és tagabb le mivoltodat. Választanod kell, de választásaid mind torz eredményhez vezetnek (”hol zsarnokság van…”). Nem igazán nagy filmje a mesternek, de mennyire erős, tiszta, és szükséges. Milyen szükséges lenne itthon is ilyen őszinte kibeszélés történelmi drámáinkról, esendőségünkről. Jókai-s korszakból Mészöly-ösbe lépni.

Május épp csak elkezdődött. Dolgozom a kínai könyvtárügyi szemlén, járok Igalba, élvezem a hosszú nappalokat, érzelmileg hallatlanul feltölt a tavaszi világ. Gondolatokat csereberélhetek…

Május a tavasz legszebb szakasza, - s nekünk a temetés és emlékezés ideje is. Születés - elmúlás.

Művének újraindítása a rendszerváltozáskor vált lehetővé, nem utolsósorban Viczián János áldozatos munkájával. 30 kötet lehetne Gulyás fő műve, a MIÉK folytatása, de a kiadás megállt 2002-ben a 19-ik kötetnél. Miért? Nincs rá pénz?! Ez hihetetlen, vagy ha hihető, akkor elfogadhatatlan.

Hol az a szakmai tekintély, aki ma megszólítaná a miniszter vagy a szakmát, hogy már önbecsülésünk érdekében is fejezzük be a hányatott sorsú mű kiadását. (Ha drága papíron, akkor legalább digitálisan legyen hozáférhető.) A 30 kötetben 70-80 ezer alkotó magyar életműve szerepelne. Eljutottunk a kétharmados arányig, - immár hat éve. Senkinek nem hiányzik a teljes mű? Hol az akadémia mai elnöke, a nemzeti könyvtár mai főigazgatója, a kultúráért felelős miniszter, a szakmát vezető egyesület?

Szinnyei 14 kötete 23 év alatt jelent meg. Gulályás 30 kötete is megjelenthetne: tegyük fel, 2014-ig, s akkor 70 év alatt. Mert mi megbecsüljük értékeinket, ugye?