Sonnevend Péter

on December 30, 2009

. 0 Hozzászólás

Holnap végetér egy újabb év. Mennyi élmény, mennyi új benyomás, hány találkozás…

Ha Európára gondolok - tágabb hazámra -, akkor talán remélhető, hogy a gazdasági válság nem rombol annyit, mint eleinte látszott. Sikeres német választás, viszonylag rugalmas orosz politikai tandem, új EU-vezetés segítheti tovább. Nem politikai blogot írok, nem feladatom teljes listán gondolkodni. Összbenyomásom itt pozitív. (Angol, német és orosz anyagokból azért elég jól látom, mi történik…)

Hazai dolgaink már több bizonytalanságot ébresztenek bennem. Jelenleg van hatékonyan működő miniszterelnök, a parlament megtette az elvárható minimumot, a köztársasági elnök csak néha bakizott (a komáromi séta nem szerencsés ómen alatt kezdődött), az ellenzék magabiztosan néz a jövő évi választás elé (szándékainak tartalma egyelőre több, mint homályos), ám néhány egyértelműen súlyos dolog is történt. A romagyilkosságok az évtizedek óta eszkalálódó problémák extrém csúcsát jelzik, a szélsőjobb betörése a nagypolitikába a harmincas évek válságidejének árnyait idézik.

A szakma idén nem mutatott számomra kiemelkedőt, de hisz már az is jó, hogy működőképes. Nem tudom, hány könyvtári ember használ párhuzamosan négy könyvtárat: nekem az a benyomásom, hogy néha a publikus szakmai gondolat és a napi gyakorlat mintha időnként nem azonos nyelvet használna. Hetekig dolgozom a két világháború közti talán legfajsúlyosabb közéleti folyóirat kötetein, s egyszercsak olyan évfolyamokat kapok, amelyekből számok hiányoznak (az egyik legkvalitásosabb országos szakkönyvtárban). 68 év alatt senki nem vette volna észre? Ha észrevették, nem tudták volna pótolni? A másik országos szakkönyvtárban nehezen olvasható xeroxmásolatok (!) révén áttekinthetem a hiányzó számokat. Egy-két éve merészkedem a magyar digitális könyvtár mielőbbi lényeges növelését javasolni. Az szép, hogy a hajdani folyóirat azonos című folytatója jó tíz éve tematikus számal hódolt a nagy elődnek, még néhány akkori (30-as évekbeli) tanulmányt is újra leközöltek. Ne lenne olyan intellektuális vagy egyszerűen szervező erő, mely a minőségi digitális közzétéltelt szorgalmazná? 18 ezer oldal nem kevés, de egy korábbi ilyen folyóiratot civil kezdeményezés révén már láthatjuk a hálón… A nemzeti könyvtárban egy katalógusból kiírt raktári számra a központi könyvkiadó illetékese (?) azt mondja, ilyen számon nincs anyag. 15 perc múlva a folyóirat olvasóban (ott újra indítva kérésemet) az anyagot elém teszik. Ha nincs sok évtizedes kapcsolatom a nemzetivel, akkor nem kaptam volna meg?

Először volt részem oly kétes örömben, hogy egyik országos lapunk a kezdeti elfogadás után visszaadta írásomat. Tekintve, hogy 68-ban jelent meg első terjedelmes tanulmányom ( a Humánus 200 feletti írásomról tud), viccesnek tartom e fejleményt. Viszont több tanulmányom illetve szemlém megjelent, előadhattam egy regionális konferencián, s talán legörvendetesebb, hogy három tehetséges tanítványunk szakdolgozatának tömörített változata (közvetítésemmel) helyet kapott a Könyv és Nevelés e-változatában… Ismét járhattam - egy kedves szakmabelivel - a bécsi városi könyvtári központban, mely évek óta nyűgözi figyelmemet. Frappáns urbanisztikai ötlet, építészeti “hightech”, szabad olvasói jövés-menés = valami olyan, ami a legjobb angol-amerikai-skandináv-holland nívót idézi. Talán eljutok egyszer a vadonatúj amszterdami városi könyvtárba, amely a maga 28 ezer m2-ével a legnagyobb európai e nemben. És szintén: új városfejlesztési gondolat, szuper tervezés, lenyűgöző számítógéppark.

Családom gyarapodása minden tekintetben örvendeztet. Fiaim hozzák szakmailag mindazt, ami “trendi”, menyem mesésen neveli a csaknem hároméves Pannit: a “mesés” jelző itt szó szerint is értelmezhető, hisz napi két óra mesélés jut a kis mozgás-, ész- és beszédművésznek. Eközben kis hugi jövetele is várható… Lányom a világ egyik vezető egyetemén végzi doktoriját, nála kétszer is járhattam, s javíthatatlan könyvtárosként mindkétszer hosszú napokat töltöttem a 10 milliós könyvtár labirintusaiban (belépőmmel ugyanis a raktárakat minden korlátozás nélkül búvárolhattam, csak a kölcsönzéshez kellett Juli jogosítványa). Otthon pedig a végeláthatatlan digitális kínálat is “csipegethető” volt. Így olyan kincsekhez jutottam, amelyek - meggyőződésem -, más módon soha nem jutottak volna el hozzám. Ha tudok néhány komolyabb írást tető alá hozni a következő egy-két évben, abban e lehetőségnek pótolhatatlan szerepe lesz.

Változatlanul főállásban tanítok a vidéki képzőhelyen. Most úgy néz ki, legalább másfél évig szükség van még rám. A hallgatókkal jóban vagyok, sok e-mailt kapok tőlük, - egyébként egy-két vagy épp hat éve végzettektől is. A színvonal ingadozó, néha nem értem, a középiskolák milyen alapon adtak végbizonyítványt egyeseknek… De ez régi nóta, nincs értelme itt tovább dünnyögni. A közkönyvtári szakirány tematikájának oktatása sok kutatnivaló feladatot ad. Eközben egyre plasztikusabban rajzolódik ki előttem az elmúlt század hazai (több törésvonalt áthidalni kénytelen) fejlődésrajza. A nemzetközi tér és mintatár talán még izgalmasabb: hogyan váltott a szakma az angolszász városi könyvtár létrehozása után paradigmát valamikor az első világháború után, hogyan kereste a vidéki olvasó közönség ellátásának módozatait… Néha azt érzem, jó lennne napi 30-40 óra kutatási idő, de minthogy ez így (ismert okokból) nem megy, hát súlyozni kell. Mi fontosabb (nekem), mi ragadható meg (egy-két vagy több évi gyűjtögető munka után), minek látom már a lehetséges kompozícióját… Akik kicsit ismernek, támogatnak ebben, s ez is jó érzés.

Holnapután 2010 kezdődik. Tavasszal apám születésének századik évfordulóját ünnepeljük. A hat fiúból négyen élünk, 15 unoka, s talán már harminc dédunoka. Érdemes elgondolkodni, milyen út vezetett ide, milyen hatalmas emberi - emberfeletti - teljesítmény hozta ezt létre, szüleinknek köszönhetően. Apánk az első nagy háború előtti hossszú békekorszak végén született, a másodikban már részt kellett vennie. Ha parancsnoka nem küldi haza legkisebb bátyám közelgő születésére hivatkozva (a négy gyerekeseknek állítólag íratlan szabály tette ezt lehetővé), akkor biztosan apám is parancsnokával együtt lett volna az akna áldozata, - s én sem írhatnám e sorokat 2009 végén…

Megújulás - (újjá)születés

Published

on December 19, 2009

in könyvtár, közéletésszemélyes

. 0 Hozzászólás

December, napokkal karácsony előtt, icipici hold.

Tegnap nagynénémet látogattam: 62 éve nálunk töltötték rövid júniusi nászútjukat, a határszéli bucsui élet még majdnem a régi volt (maga a határ is átjárható), de már a morajló (kényszerített) átalakulás jegyeivel. Abból a lakásból, ahol beszélgettünk, ment férjhez Mamám 37 nyarán. Éva nagynéném esküvőjekor ő 34 éves, hat élő gyermeke vette körül. Később megszületett öcsém is.

Sokat olvastam azóta a korról: koalíciós idők, új pénz, hadifoglyok hazatérte, első nagy államosítások. Éva a Kerbankban (ma az épületben a Belügyminisztérium székel) ismerkedett meg Wildner Dénessel, - s munkahelyüket épp házasságkötésük napján, május végén államosították.

Amikor öt évvel később a történelem, konkrétabban a diktatúra kivetett minket a családi fészekből, s elkerültünk a távoli Matild-majorba, Dunaföldvár mellé, Dénes - ekkor már bőrgyári revizor - ritka látogatásai jelentették a kicsi köldökzsinórt a nagy élet, a főváros, a tágasabb múlt felé. Ekkor, 52-ben a frissen felvett István bátyámat még kezdés előtt kihajították a fehérvári gimiből, miként Sárika sógornőmet a Zeneakadémiáról. Értelmiségi-középosztálybeli család gyerekeinek nem adott helyet Mátyás, az “igazságtalan”.

Mai eszemmel már képes vagyok felmérni, miket kellett kiállnia, elviselnie, mi újat kellett kitalálnia szüleinknek, hogy ne veszítsék el önazonosságukat, egyben mindent megtegyenek a gyermekek jövője érdekében. Mondhatni, páratlan teljesítmény. Nekem pedig örök példa, hogy nincs helyzet, amiben ne lehetne a jobbat, a maradandót választani. Én is tanulhattam néhányszor a vereség, a külsődleges erőszak által mért csapás ízét. Azt tanultam Mamámtól, hogy nem a lázongás, nem a sebek nyalogatása, nem a pótcselekvés az ellenszer. A gyógyír csak az lehet, ha valódi pozitív “kisajtót” keresünk a szorongató helyzetből. ..

Ezért nézem szomorúan a nemzeti könyvtár vezetőjének szánalmas kapálódzását. “Megverettek”, “megaláztak” - ilyen szavak, mikor egy pályázaton nem ő győzött. A kijelölt utódot nem tartja alkalmasnak. Ha 11 éve az akkori főigazgatót megkérdik, jó lenne-e utódnak egy szegedi oktató, aki távoli korok művelődéstörténetében járatos, alighanem felvonta volna szemöldökét. Azután februárban már biztos forrásból tudni lehetett, még a pályázat kiírása előtt, hogy bizony ő lesz ama utód. Akkor miként gondolkodott a győzelem és verseég lehetőségéről? Ő vezeti új útra a 200 éves Bibliotheca Regnicolarist? Azt meséli, az első hetekben felszámolta a munkatársak írógépeit…

2002-ben új kormány jött, írtam egy memorandumot az íróból lett miniszternek. Még választ sem kaptam. Erre “cikkesítettem”, s elküldtem a legnépszerűbbnek becézett naapilapnak. Ott meg is jelent, augusztus 19-én. Ekkor már a minisztérium is észrevette, például azt, hogy a nemzeti könyvtárban - három évvel az “írógépes” (most már tudjuk) vezető jötte után - gyakorlatilag nincs internetezési lehetősége az olvasóknak. Lett felülvizsgálat, szakértői bizottság látogatta meg Budavárát (ha igaz, tagja volt a most kinevezett új vezető), aztán jöttek a számítógépek.

2003-ban - miután az előző évi középtávú tervben kellő súllyal szerepelt a Repertórium (jóvá is hagyta a Kuratórium, a minisztérium), a főigazgató minden megfontolás, egyeztetés, minden indok nélkül egyik napról a másikra felszámolta az OSZK legtöbbet használt adatbázisát. Annak alapjait történetesen húsz évvel korábban - nagy viták közepette - én raktam le. Számos más történet is létezik… Mindnek van egy közös tulajdonsága: úgy tűnt, a főigazgatónak van könyvtára, s nem fordítva. Hiteles forrásból tudom: a legrémesebb a jutasi őrmestert felül- (vagy inkább alul-)múló stílus, olyan maszkulin kiszólások, olyan alpári bánásmód “bevezetése”, amely demokratikus országban azonnali eltávolítást, Amerikában még tán súlyosabb eljárást is vonna maga után.

Általam nagyrabecsült személyiségek fejezik ki rosszallásukat a miniszter mostani döntése okán. (Azt én sem értem, más, se, a minisztérium miért ne ad épkézláb tájékoztatást döntése hátteréről, de hát nem adott 10 éve sem.). Ők vajon mennyire ismerik protezsáltjukat, kérdem csendesen? Az emberi mivoltot, a könyvtári szaktudást? 1999-ben az ő pályázata hogy nyerhetett pozitív elbírálást? Mostani pályázata, ha az általam ismert nemzetközi sztendertet veszem alapul, jó egyetemi szakdolgozatnak tűnik (néhány komoly hiányossággal), vagyis egyáltalán nem felelős vezetői dokumentumnak, hisz nincs benne semmi számonkérhető, nem vehető ki, milyen szintre juttatná az intézmény szolgáltatásait a következő öt évben.

Bántóan hiányzik például a hálózati dokumentumok felderítésének és megőrzésének feladata. A Neumann-Könyvtárat a (kevéssé felelős) minisztérium felszámolta, s azóta sincs Webcat. Ez hogy lehet? A kérdések hosszan sorolhatók. De most a lényeg: az ízetlen hangulatkeltés a jó tettek, a korábbi tényleges eredmények hitelét is rontja. Tudós feladatai vannak, essen neki örömmel ezek búvárkodásának, jusson előbbre, örvendeztesse meg híveit, olvasóit új monográfiákkal.

Történészek szerint az elmúlt egyetlen évszázad tucatnyi rendszerváltozást hozott az ország életében. Ki tudja, mit hoz a jövő? De a szakmában egész bizonyosan soha nem látott átalakulások jönnek. Ezek sodrában helytállni csak integráló erővel, személyiséggel lehet. Ha lesznek olyan vezető egyéniségek, akik jól látják a teendőket, s képesek a megvalósítás összes - nem utolsósorban személyi - feltételeit megteremteni. Ez szinte döntő tényezője lehet a sikernek, - vagy bukásnak.

“Ember, küzdj, és bízva bízzál” - írta le filozófus költőnk. Ez mindig, minden körülmények közt lehetséges. Élettapasztalatom ezt súgja most is.

A szakma világszerte

Nyárutó - meleg és hideg

Published

on September 10, 2009

. 0 Hozzászólás

Szeptemberi hűvös reggelek. Potyog a vadgesztenye, jó kézbevenni és hajdani időkre emlékezni. A suli felé menet lányommal a Műegyetem kertjében minden reggel szedegettük. Szép barnák, kicsik is, nagyocskák is vannak.

De nehezen indul az ősz. Sérülések, traumák, gondok is érnek. Ötödéves voltam, 1968-at írtak, mikor Dezsényi tanár (főszerkesztő) úr elfogadta első nagyobb írásomat (a Cserépfalvi Kiadó története). Most megtapasztalom, 41 év után először, hogy egy szakmai lap elégedetlen (mondjuk 101-ik) írásommal. Nem tudom, nem a benne lévő kicsi “dinamit” hőkölteti a szerk. biz. elnökét?! Lehet, majd itt “publikálom”… Ha összehasonlítom a cseh és szlovén közkönyvtárak teljesítményét a hazaiakkal, az talán érdekelni fog pár embert.

Egy rokon Mamámról ír le olyat, hogy a szívem kihagy. Sz. K. ilyet nem tehetett volna. Miért tette? Valami nagy általános “igazság” mögé személyes sorsot, “példaként”?! Cél szentesít eszközt?! Recrudescunt vulnera…

Ilyenkor dolgozni jó, meg járni a nagy természetanya erdeit és mezőit. Itthon “antikolok”, most épp az Ó- és Újszövetség szövetében (és környékén) keresem az írás és olvasás sajátos korai nyomait. Nyári zsákmányom egy részét (fontos oldalak kimásolása után) viszem vissza legnépszerűbb könyvtárunkba. A kisasszony kisegít, bár nincs nálam az olvasójegy: a nálam maradó két kötetet meghosszabítja. Nagyon köszönöm!

Kifelé menet örömömben belenézek az üveges vitrinbe: végre, kapható az intézettörténet új kötete, méghozzá az információs pultnál. Épp van a zsebemben pénzmag, irány vissza. Megállok a pult előtt. A hölgy ügyesen pattintgat ujjával a klaviaturán, nézi az eredményt a képernyőn, majd újra és újra pattint. Eltelik két perc. Végre felnéz: - Igen, parancsol valamit? - A könyvtár történetét tárgyaló kötet itt kapható? - Milyen kötet? (láthatóan messzejár gondolataival) Újra mondom, megnevezve kitűnő szerzőjét is. -Ja, a … Feláll, széke mögött egy zárható kis szekrény, kinyitja, - kiderül, nincs, amit keres. Telefonhoz nyúl, kéri, hogy hozzanak belőle. Megérkezik a kötet. - Itt fizethet a pénztárban, - mondja nekem. Arrébb lépek, kezemben a papírpénz. - Saját kiadvány? - kérdezi a pénztárban ülő hölgy kollégáját. - Hát?… - megnézik, igen. - Mennyibe kerül?-

- Négyezer - mondom -, ott van kiírva az üveges pultban. Biztos, ami biztos, első hölgy elmegy, visszajön: igen négyezer. Csak hat-hét perc, s enyém a kötet, - de miért érzem tortúrának? Mi ez a totális érdektelenség?

Volt ennél rosszabb is. Az emeleten dolgoztam egy fontos százéves folyóiraton. Vissza akarom adni a raktárból kikért pár, már átnézett kötetét: abszurd jelenet tanújává válok.

Előttem főiskolás forma kisasszony. Kérdez valamit. A pultnál űlő könyvtáros hölgy - egyenes derékkal - képernyőjére mered, fejét nem fordítja el a kérdező felé. - Nem, -mondja az érdeklődőnek. Mivel háttal van nekem, nem értem, mit kér vagy mit kérdez, halk beszédű is. De a válasz ugyanúgy és ugyanaz, talán négyszer vagy ötször: nem, nem lehet, - s közben (mindvégig) egyetlen pillantást nem vet a kérdezőre. Nincs szemkontaktus, nincs emberi viszony, csak a hatalom működik, lesöpri a kicsit, a gyengébbet. Kisasszony leforrázva el. Én majdnem robbanok. Máig.

Ne várjak hivatástudatot?! Nem várok, - de szakmai jelenlétet és teljesítményt, érdemi munkát talán várhatunk? Hisz anélkül fittyfenét sem ér az egész. Előadásra készülök, elfogadott címe: A könyvtár és olvasó szövetsége. Gyorsan el kell felejtenem fentieket, mert akkor nem szólalok meg szövetségről, leforrázott kuka leszek…

Fővárosi Könyvtár - Katsányi Sándor

Published

on April 17, 2009

. 0 Hozzászólás

Olvasom a nagy művet: Katsányi lenyűgöző monográfiáját a FSZEK történetéről. Az a benyomásom, hogy a magyar könyvtártörténetírás olyan klasszikus eredményét köszönhetjük Sándornak, amely Berlász Jenő OSZK-történetével állítható egy sorba. Idővel - úgy tudom - Berlász akadémai doktori címet kapott. Ha lenne ebben szerepem, máris javasolnám Katsányinak a doktori minősítést, hisz a Kézikönyv óta ez a legnagyobb hazai szakmai teljesítmény.

A Szabó Ervin nekem az első könyvtári élményt is jelenti. Egyik dédanyám a neves szegedi szállodás Kass-család szülöttje. Így rokonunk volt Kass László ezredes, ki az “igazságtalan Mátyás” alatt mindent - rangot és nyugdíjat is - elveszített. Pedig már 17 évesen az olasz fronton kockáztatta fiatal életét… Kitanulta a könyvkötést, s mikor engem, tanyasi gyereket, 54 nyarán a Lukácsban úszni tanított, pénzét már ezzel a szakmával kereste. Együtt vittünk egyszer több szatyornyi, zöld kötésbe varázsolt kötetet a Kálvin tér mögé, a központi könyvtárba. Pár nappal később Laci bácsi azt mondja: már jártunk a Fővárosi Könyvtárban, most fogd ezeket a köteteket, ülj föl a 63-as villamosra, átvisz a hídon, s utána eggyel odébb leszállva már csak pár lépést kell tenned. Emlékszel?

Egy világvégi helyről - ki hallott Matild majorról? - jött emberkének mit lehet ilyenkor mondania? Vittem a csomó könyvet, meg is érkeztem a Kálvin térre, ám ott rádöbbentem, hisz innen több irányba nyilnak utcák?! Melyik az igazi? Egyiken elindultam, - de csak nem bukkant elő a nagy könyvtárépület. Elpityeredésemet látva egy járókelő megszólított, s kis tanakodás után eligazított.

Örülök, hogy ez a csipet kudarc nem vette el később kedvemet, s könyvtáros lettem, - ennek szeptemberben már 47 éve lesz. Aki első munkahelyemhez segített, már idős professzorként, egykor a Fővárosi Könyvtárban kezdte pályáját.

És örülök Sándor nagy és maradandó munkájának, mert a legnehezebb történészi teendőt - a sine ira et studio elvét - hibátlanul teljesíti. Munkája adatgazdag, kiegyensúlyozott, gondolatmenete tiszta, mondatai mívesek.

A Fővárosi Könyvtár pedig - megújulva - már második évszázadát éli. Élvezem nyüzsgését, igénylem szolgáltatásait én is. Már szinte behúnyt szemmel is odatalálok…

Ismét tavasz

Published

on March 15, 2009

in könyvtár, new yorkésszemélyes

. 1 Hozzászólás

Ismét tavasz? Alig vártam. Hosszú tél, hidegekkel, havakkal. Itthon is, meg New Yorkban is. Indulásunk előtti nap landolt a Hudson vizére a szerencsés gép, - Steve azóta nemzeti hős. Sétáltam a folyóparton, hisz három percre laktunk tőle. Nagyon nagy és nagyon téli volt. Néha hajszálon (és Steve-n) múlik 150 ember élete. Jó lenne mindenütt ilyen hajszál és Steve.De vissza a tavaszhoz.Valamiért nem könnyen fogadom, persze, a háttérben személyes ok is, hirtelen ingyen fogok utazni. Jó is, furcsa is, kicsit ellenszenves is. De talán ott van a háttérben a MAB “széruma” is. Mesterszakunk elbukott, a (névtelen) szakértő talált “fogást” rajtunk: például én írásaimmal “kis magyar körben” vagyok ismert…Épp 40 éve, még az egyetem befejezése előtt jelent meg a Könyvszemlében első komolyabb írásom (a Cserépfalvi Könyvkiadó történetéről). Azóta alig volt év, hogy ne látott volna valami napvilágot nevem alatt (néha oroszul, németül vagy angolul). Szerencsés emberként a kézikönyvben is kifejthettem gondolataimat.Tavaly nyáron jelent meg kínai könyvtárügyi áttekintésem.Most február elején, még a MAB (ismételt) állásfoglalása előtt váratlanul felkérést kaptam az Elsevier kiadó egyik nemzetközi szakmai folyóiratától kézirat lektorálására (kínai szerző, aki az ottani szakképzés problémáiról értekezik). A főszerkesztő a pittsburghi egyetemi tanszék professzora.Én miért nem akarok csöndben félreállni? Mert valamikor jártam Hollandiában, s most újra New Yorkban (Columbia University Library, New York Public Library), s tapasztalom szakmánk fontosságát és a változtatás hatalmas kényszerét is?Rügyek a bokrokon, forsitia ágaim a szobában sárgán lángolnak. Vannak terveim, évek óta gyűjtök anyagot egy-két nagy témához. Talán ez az én dolgom. Valaki más - MKE Etikai Bizottság etc. - meg majd tisztázza, ha akarja, hogy a korszerű kaposvári mesterképzést (Internettechnológia) akadályozó nem ártott-e a szakmának.

Március 15-én fejezem be e sorokat. Akkor, sok éve, jó változást akartak a fiatalok meg néhány tucat jövőt építő politikusunk. Talán lesz újra ilyen pillanat honi köreinkben. Országos politikában, könyvtárpolitikában egyaránt. Utóbbinak akkor adódik esélye, ha világszintű tudással sikerül felvértezni az új nemzedéket.

Önbecsülés

Published

on June 15, 2008

. 1 Hozzászólás

Szinnyei József élt 83 évet. Amikor 1913-ban eltávozott, már fő művének utolsó kötetén dolgozott (Magyar írók élete és munkái, 14. kötet, megjelent 1914-ben). A tudományos akadémia a következő évben az akkor 34 éves Gulyás Pált kérte fel a folytatás elkészítésére. Gulyás életében kötet láthatott napvilágot, Fitz József nemzeti könyvtári főigazgató és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete hathatós támogatásával (Fitz írt a miniszternek stb.). 1945 után Gulyás persona non grata lett (1949-ben akadémiai tagságától is megfossztották). Gulyás Pál meghalt 82 évesen 1963-ban.

Művének újraindítása a rendszerváltozáskor vált lehetővé, nem utolsósorban Viczián János áldozatos munkájával. 30 kötet lehetne Gulyás fő műve, a MIÉK folytatása, de a kiadás megállt 2002-ben a 19-ik kötetnél. Miért? Nincs rá pénz?! Ez hihetetlen, vagy ha hihető, akkor elfogadhatatlan.

Hol az a szakmai tekintély, aki ma megszólítaná a miniszter vagy a szakmát, hogy már önbecsülésünk érdekében is fejezzük be a hányatott sorsú mű kiadását. (Ha drága papíron, akkor legalább digitálisan legyen hozáférhető.) A 30 kötetben 70-80 ezer alkotó magyar életműve szerepelne. Eljutottunk a kétharmados arányig, - immár hat éve. Senkinek nem hiányzik a teljes mű? Hol az akadémia mai elnöke, a nemzeti könyvtár mai főigazgatója, a kultúráért felelős miniszter, a szakmát vezető egyesület?

Szinnyei 14 kötete 23 év alatt jelent meg. Gulályás 30 kötete is megjelenthetne: tegyük fel, 2014-ig, s akkor 70 év alatt. Mert mi megbecsüljük értékeinket, ugye?

Civil a pályán - modern mese

Published

on April 13, 2008

. 1 Hozzászólás

A Time április 7-i számában gyönyörű mese: civil a pályán. J. Wood írja meg két hasábon, hogyan változott meg élete, s lett egy csodálatos kezdeményezés felelőse. 10 éve kezdődött, mikor a Microsoft képviseletében Kínába került. A sok-sok munka után kikapcsolódásra a Himalája térségébe utazott. S ott egy iksolában meglátta a “könyvtárat”: se asztal, se szék, se polc, se könyv. Viszont az iskola vezetője így búcsúzott: - Uram, talán könyvekkel fog visszatérni hozzánk. - S így lett. John felmondta pekingi munkáját, elhívta Amerikából 73 éves apját, a világhálón “fellármázta” ismerőseit, segítségüket kérve. Iskolát és könyveket, könyvtárat minden szegény faluba: s ehhez se pénz, se posztó, csak a jóindulat és a kapcsolatszervezés képessége. Az első hónapban háromezer könyvet tudott elhelyezni tíz iskolában. Mára Ázsia és Afrika féltucat országában már 444 iskolát nyitottak, az év végéig elérik a hétszázas szintet. 5100 kétnyelvű, a nemzeti nyelven és angolul kiadott könyvekkel felszerelt könyvtár létesült, - az év végéig ezt is megduplázzák. Négyezer lány kap ösztöndíjat tanulmányaihoz. Igaz, világszerte 100 millió gyerek egyáltalán nem jár elemi iskolába sem, s a “fejlődő” országokban összesen 800 millió analfabétáról tudnak. Ehhez képest John hősies tevékenysége csepp a tengerben. De ő a világ legnagyobb idevágó oktatási hálózatának kiépítésén dolgozik: egyedül az emberi szellem és a világháló segíti.

Bennem is felmerül néha: pici “településeken” kezdődött az életem. Talán ideje lenne ilyen helyre visszatérni, s valamit visszaadni annak a mély közegnek, amely hajdan körülvett, s amelyből családi és egyéb szerencse engem “kiemelt”. Elmennék kistérségi könyvtárszervezőnek, hisz szeretem az embereket és a könyveket, van kocsim, tudnék szót érteni még polgármesterekkel is. Vagy tíz éve írtam a kistelepülések esélyeiről, köztük arról, hogy civil közreműködés is kell ehhez. Ideje lenni ezt valóra váltani? John fiatal s elkezdte. Gyönyörű, amit csinál. Nagy mese a 21. századra.

Digitális univerzum

Published

on April 6, 2008

. 0 Hozzászólás

Az IDC elemzése (The diverse and exploding digital universe) szerint tavaly az emberiség 281 milliárd gigabájt (281 exabájt) digitális információt (DI) hozott létre. Ez azt jelenti, hogy mindnyájunkra jut(ott) átlag 45 giga (viszonyítás: egy film DVD-én átlag 6 giga). Digitális tévé, digitális fényképezőgép (ebből már egy milliárd működik) és ki tudja még mi minden ontja az információt. Már nem a profi szervezetek a fő termelők, hisz magánszemélyekre jut a fenti irdatlan mennyiség 70%-a. Például a pénzügyi szektor a világ IT költésének 20%-át mondhatja magáénak, de a DI terén részesedése csupán 6%. Ugyanakkor a profi szervezetek végzik az információk tárolásával, biztosításával kapcsolatos munkák zömét (85%). A 2007-es mennyiség nagyobb, mint egy évvel korábban várták. Ez főként a digitális fényképező gépekkel, s különösen ezek hallatlanul gyorsuló kínai terjedésével magyarázható.

A DI dinamikája még szembeötlőbb: mennyisége 2011-ben várhatóan már eléri az 1800 exabájtot. (négy év alatt hatszorosra nőhet).

Könyvtárosi szemmel már ez is elég izgalmaas. Méginkább töprengést okoz, hogy ma a digitális tárolók (CD, DVD) összes befogadóképessége épp csak megközelíti az éves DI-termelést. Viszont 2011-ben már csak a létrejövő DI fele számára lesz tároló eszköz. Ráadásul a DI 20 milliószor milliárd “konténerben”, “fájlban”szóródik szét.

Ezt ki tudja áttekinti, ki tud benne eredményesen keresni? Hol a hatékony és működőképes digitiális információtudomány? Mit tanítunk hallgatóinknak, mit gyakorolnak (ehhez képest) könyvtárainkban? Milyen stratégiáink vannak a belátható jövő kihívásaira?

Olvasás és PISA-vizsgálat

Published

on March 8, 2008

. 0 Hozzászólás

A köztársasági elnök végre szót emel a PISA-vizsgálatok sorazatából következő katasztrofális hazai olvasási szintről. Az u.n. poltikai elit hány éve kerüli nagy ívben a témát? 2001-ben szerveztük az Olvasás évét: azt hittem, rá lehet a politikai, szellemi, vallási vezetőket ébreszteni arra, hogy az olvasás kérdése tényleges közügy. Jövőnk múlik rajta. Azóta sem lett a köz-, legfeljebb a (szűken értelmezett) szakpolitika témája. Ellentétben a németekkel, lengyelekkel és másokkal. Mert közvetlenül nem hoz hatalmi pluszt, nem lehet “megdönteni” a nem-szeretem kormányt? Micsoda provincializmus. A könyvtáros számára nincs fontosabb szövetséges, mint az oktatás, a felelős könyvtáros számára nincs alapvetőbb, mint a közönségét igérő emberek olvasáskészsége. Teszünk eleget ennek tudatában?

Szinnyei

Published

on February 9, 2008