December, napokkal karácsony előtt, icipici hold.
Tegnap nagynénémet látogattam: 62 éve nálunk töltötték rövid júniusi nászútjukat, a határszéli bucsui élet még majdnem a régi volt (maga a határ is átjárható), de már a morajló (kényszerített) átalakulás jegyeivel. Abból a lakásból, ahol beszélgettünk, ment férjhez Mamám 37 nyarán. Éva nagynéném esküvőjekor ő 34 éves, hat élő gyermeke vette körül. Később megszületett öcsém is.
Sokat olvastam azóta a korról: koalíciós idők, új pénz, hadifoglyok hazatérte, első nagy államosítások. Éva a Kerbankban (ma az épületben a Belügyminisztérium székel) ismerkedett meg Wildner Dénessel, - s munkahelyüket épp házasságkötésük napján, május végén államosították.
Amikor öt évvel később a történelem, konkrétabban a diktatúra kivetett minket a családi fészekből, s elkerültünk a távoli Matild-majorba, Dunaföldvár mellé, Dénes - ekkor már bőrgyári revizor - ritka látogatásai jelentették a kicsi köldökzsinórt a nagy élet, a főváros, a tágasabb múlt felé. Ekkor, 52-ben a frissen felvett István bátyámat még kezdés előtt kihajították a fehérvári gimiből, miként Sárika sógornőmet a Zeneakadémiáról. Értelmiségi-középosztálybeli család gyerekeinek nem adott helyet Mátyás, az “igazságtalan”.
Mai eszemmel már képes vagyok felmérni, miket kellett kiállnia, elviselnie, mi újat kellett kitalálnia szüleinknek, hogy ne veszítsék el önazonosságukat, egyben mindent megtegyenek a gyermekek jövője érdekében. Mondhatni, páratlan teljesítmény. Nekem pedig örök példa, hogy nincs helyzet, amiben ne lehetne a jobbat, a maradandót választani. Én is tanulhattam néhányszor a vereség, a külsődleges erőszak által mért csapás ízét. Azt tanultam Mamámtól, hogy nem a lázongás, nem a sebek nyalogatása, nem a pótcselekvés az ellenszer. A gyógyír csak az lehet, ha valódi pozitív “kisajtót” keresünk a szorongató helyzetből. ..
Ezért nézem szomorúan a nemzeti könyvtár vezetőjének szánalmas kapálódzását. “Megverettek”, “megaláztak” - ilyen szavak, mikor egy pályázaton nem ő győzött. A kijelölt utódot nem tartja alkalmasnak. Ha 11 éve az akkori főigazgatót megkérdik, jó lenne-e utódnak egy szegedi oktató, aki távoli korok művelődéstörténetében járatos, alighanem felvonta volna szemöldökét. Azután februárban már biztos forrásból tudni lehetett, még a pályázat kiírása előtt, hogy bizony ő lesz ama utód. Akkor miként gondolkodott a győzelem és verseég lehetőségéről? Ő vezeti új útra a 200 éves Bibliotheca Regnicolarist? Azt meséli, az első hetekben felszámolta a munkatársak írógépeit…
2002-ben új kormány jött, írtam egy memorandumot az íróból lett miniszternek. Még választ sem kaptam. Erre “cikkesítettem”, s elküldtem a legnépszerűbbnek becézett naapilapnak. Ott meg is jelent, augusztus 19-én. Ekkor már a minisztérium is észrevette, például azt, hogy a nemzeti könyvtárban - három évvel az “írógépes” (most már tudjuk) vezető jötte után - gyakorlatilag nincs internetezési lehetősége az olvasóknak. Lett felülvizsgálat, szakértői bizottság látogatta meg Budavárát (ha igaz, tagja volt a most kinevezett új vezető), aztán jöttek a számítógépek.
2003-ban - miután az előző évi középtávú tervben kellő súllyal szerepelt a Repertórium (jóvá is hagyta a Kuratórium, a minisztérium), a főigazgató minden megfontolás, egyeztetés, minden indok nélkül egyik napról a másikra felszámolta az OSZK legtöbbet használt adatbázisát. Annak alapjait történetesen húsz évvel korábban - nagy viták közepette - én raktam le. Számos más történet is létezik… Mindnek van egy közös tulajdonsága: úgy tűnt, a főigazgatónak van könyvtára, s nem fordítva. Hiteles forrásból tudom: a legrémesebb a jutasi őrmestert felül- (vagy inkább alul-)múló stílus, olyan maszkulin kiszólások, olyan alpári bánásmód “bevezetése”, amely demokratikus országban azonnali eltávolítást, Amerikában még tán súlyosabb eljárást is vonna maga után.
Általam nagyrabecsült személyiségek fejezik ki rosszallásukat a miniszter mostani döntése okán. (Azt én sem értem, más, se, a minisztérium miért ne ad épkézláb tájékoztatást döntése hátteréről, de hát nem adott 10 éve sem.). Ők vajon mennyire ismerik protezsáltjukat, kérdem csendesen? Az emberi mivoltot, a könyvtári szaktudást? 1999-ben az ő pályázata hogy nyerhetett pozitív elbírálást? Mostani pályázata, ha az általam ismert nemzetközi sztendertet veszem alapul, jó egyetemi szakdolgozatnak tűnik (néhány komoly hiányossággal), vagyis egyáltalán nem felelős vezetői dokumentumnak, hisz nincs benne semmi számonkérhető, nem vehető ki, milyen szintre juttatná az intézmény szolgáltatásait a következő öt évben.
Bántóan hiányzik például a hálózati dokumentumok felderítésének és megőrzésének feladata. A Neumann-Könyvtárat a (kevéssé felelős) minisztérium felszámolta, s azóta sincs Webcat. Ez hogy lehet? A kérdések hosszan sorolhatók. De most a lényeg: az ízetlen hangulatkeltés a jó tettek, a korábbi tényleges eredmények hitelét is rontja. Tudós feladatai vannak, essen neki örömmel ezek búvárkodásának, jusson előbbre, örvendeztesse meg híveit, olvasóit új monográfiákkal.
Történészek szerint az elmúlt egyetlen évszázad tucatnyi rendszerváltozást hozott az ország életében. Ki tudja, mit hoz a jövő? De a szakmában egész bizonyosan soha nem látott átalakulások jönnek. Ezek sodrában helytállni csak integráló erővel, személyiséggel lehet. Ha lesznek olyan vezető egyéniségek, akik jól látják a teendőket, s képesek a megvalósítás összes - nem utolsósorban személyi - feltételeit megteremteni. Ez szinte döntő tényezője lehet a sikernek, - vagy bukásnak.
“Ember, küzdj, és bízva bízzál” - írta le filozófus költőnk. Ez mindig, minden körülmények közt lehetséges. Élettapasztalatom ezt súgja most is.
A szakma világszerte