Sonnevend Péter

Holnap végetér egy újabb év. Mennyi élmény, mennyi új benyomás, hány találkozás…

Ha Európára gondolok - tágabb hazámra -, akkor talán remélhető, hogy a gazdasági válság nem rombol annyit, mint eleinte látszott. Sikeres német választás, viszonylag rugalmas orosz politikai tandem, új EU-vezetés segítheti tovább. Nem politikai blogot írok, nem feladatom teljes listán gondolkodni. Összbenyomásom itt pozitív. (Angol, német és orosz anyagokból azért elég jól látom, mi történik…)

Hazai dolgaink már több bizonytalanságot ébresztenek bennem. Jelenleg van hatékonyan működő miniszterelnök, a parlament megtette az elvárható minimumot, a köztársasági elnök csak néha bakizott (a komáromi séta nem szerencsés ómen alatt kezdődött), az ellenzék magabiztosan néz a jövő évi választás elé (szándékainak tartalma egyelőre több, mint homályos), ám néhány egyértelműen súlyos dolog is történt. A romagyilkosságok az évtizedek óta eszkalálódó problémák extrém csúcsát jelzik, a szélsőjobb betörése a nagypolitikába a harmincas évek válságidejének árnyait idézik.

A szakma idén nem mutatott számomra kiemelkedőt, de hisz már az is jó, hogy működőképes. Nem tudom, hány könyvtári ember használ párhuzamosan négy könyvtárat: nekem az a benyomásom, hogy néha a publikus szakmai gondolat és a napi gyakorlat mintha időnként nem azonos nyelvet használna. Hetekig dolgozom a két világháború közti talán legfajsúlyosabb közéleti folyóirat kötetein, s egyszercsak olyan évfolyamokat kapok, amelyekből számok hiányoznak (az egyik legkvalitásosabb országos szakkönyvtárban). 68 év alatt senki nem vette volna észre? Ha észrevették, nem tudták volna pótolni? A másik országos szakkönyvtárban nehezen olvasható xeroxmásolatok (!) révén áttekinthetem a hiányzó számokat. Egy-két éve merészkedem a magyar digitális könyvtár mielőbbi lényeges növelését javasolni. Az szép, hogy a hajdani folyóirat azonos című folytatója jó tíz éve tematikus számal hódolt a nagy elődnek, még néhány akkori (30-as évekbeli) tanulmányt is újra leközöltek. Ne lenne olyan intellektuális vagy egyszerűen szervező erő, mely a minőségi digitális közzétéltelt szorgalmazná? 18 ezer oldal nem kevés, de egy korábbi ilyen folyóiratot civil kezdeményezés révén már láthatjuk a hálón… A nemzeti könyvtárban egy katalógusból kiírt raktári számra a központi könyvkiadó illetékese (?) azt mondja, ilyen számon nincs anyag. 15 perc múlva  a folyóirat olvasóban (ott újra indítva kérésemet) az anyagot elém teszik. Ha nincs sok évtizedes kapcsolatom a nemzetivel, akkor nem kaptam volna meg?

Először volt részem oly kétes örömben, hogy egyik országos lapunk a kezdeti elfogadás után visszaadta írásomat. Tekintve, hogy 68-ban jelent meg első terjedelmes tanulmányom ( a Humánus 200 feletti írásomról tud), viccesnek tartom e fejleményt. Viszont több tanulmányom illetve szemlém megjelent, előadhattam egy regionális konferencián, s talán legörvendetesebb, hogy három tehetséges tanítványunk szakdolgozatának tömörített változata (közvetítésemmel) helyet kapott a Könyv és Nevelés e-változatában… Ismét járhattam - egy kedves szakmabelivel - a bécsi városi könyvtári központban, mely évek óta nyűgözi figyelmemet. Frappáns urbanisztikai ötlet, építészeti “hightech”, szabad olvasói jövés-menés = valami olyan, ami a legjobb angol-amerikai-skandináv-holland nívót idézi. Talán eljutok egyszer a vadonatúj amszterdami városi könyvtárba, amely a maga 28 ezer m2-ével a legnagyobb európai e nemben. És szintén: új városfejlesztési gondolat, szuper tervezés, lenyűgöző számítógéppark.

Családom gyarapodása minden tekintetben örvendeztet. Fiaim hozzák szakmailag mindazt, ami “trendi”, menyem mesésen neveli a csaknem hároméves Pannit: a “mesés” jelző itt szó szerint is értelmezhető, hisz napi  két óra mesélés jut a kis mozgás-, ész- és beszédművésznek. Eközben kis hugi jövetele is várható… Lányom a világ egyik vezető egyetemén végzi doktoriját, nála kétszer is járhattam, s javíthatatlan könyvtárosként mindkétszer hosszú napokat töltöttem a 10 milliós könyvtár labirintusaiban (belépőmmel ugyanis a raktárakat minden korlátozás nélkül búvárolhattam, csak a kölcsönzéshez kellett Juli jogosítványa). Otthon pedig a végeláthatatlan digitális kínálat is “csipegethető” volt. Így olyan kincsekhez jutottam, amelyek - meggyőződésem -, más módon soha nem jutottak volna el hozzám. Ha tudok néhány komolyabb írást tető alá hozni a következő egy-két évben, abban e lehetőségnek pótolhatatlan szerepe lesz.

Változatlanul főállásban tanítok a vidéki képzőhelyen. Most úgy néz ki, legalább másfél évig szükség van még rám. A hallgatókkal jóban vagyok, sok e-mailt kapok tőlük, - egyébként egy-két vagy épp hat éve végzettektől is. A színvonal ingadozó, néha nem értem, a középiskolák milyen alapon adtak végbizonyítványt egyeseknek… De ez régi nóta, nincs értelme itt tovább dünnyögni. A közkönyvtári szakirány tematikájának oktatása sok kutatnivaló feladatot ad. Eközben egyre plasztikusabban rajzolódik ki előttem az elmúlt század hazai (több törésvonalt áthidalni kénytelen) fejlődésrajza. A nemzetközi tér és mintatár talán még izgalmasabb: hogyan váltott a szakma az angolszász városi könyvtár létrehozása után paradigmát valamikor az első világháború után, hogyan kereste a vidéki olvasó közönség ellátásának módozatait… Néha azt érzem, jó lennne napi 30-40 óra kutatási idő, de minthogy ez így (ismert okokból) nem megy, hát súlyozni kell. Mi fontosabb (nekem), mi ragadható meg (egy-két vagy több évi gyűjtögető munka után), minek látom már a lehetséges kompozícióját… Akik kicsit ismernek, támogatnak ebben, s ez is jó érzés.

Holnapután 2010 kezdődik. Tavasszal apám születésének századik évfordulóját ünnepeljük. A hat fiúból négyen élünk, 15 unoka, s talán már harminc dédunoka. Érdemes elgondolkodni, milyen út vezetett ide, milyen hatalmas emberi - emberfeletti - teljesítmény hozta ezt létre, szüleinknek köszönhetően.  Apánk az első nagy háború előtti hossszú békekorszak végén született, a másodikban már részt kellett vennie. Ha parancsnoka nem küldi haza legkisebb bátyám közelgő születésére hivatkozva (a négy gyerekeseknek állítólag íratlan szabály tette ezt lehetővé), akkor biztosan apám is parancsnokával együtt lett volna az akna áldozata, - s én sem írhatnám e sorokat 2009 végén…