2009. December. archívuma.

2009 végén

Holnap végetér egy újabb év. Mennyi élmény, mennyi új benyomás, hány találkozás…

Ha Európára gondolok - tágabb hazámra -, akkor talán remélhető, hogy a gazdasági válság nem rombol annyit, mint eleinte látszott. Sikeres német választás, viszonylag rugalmas orosz politikai tandem, új EU-vezetés segítheti tovább. Nem politikai blogot írok, nem feladatom teljes listán gondolkodni. Összbenyomásom itt pozitív. (Angol, német és orosz anyagokból azért elég jól látom, mi történik…)

Hazai dolgaink már több bizonytalanságot ébresztenek bennem. Jelenleg van hatékonyan működő miniszterelnök, a parlament megtette az elvárható minimumot, a köztársasági elnök csak néha bakizott (a komáromi séta nem szerencsés ómen alatt kezdődött), az ellenzék magabiztosan néz a jövő évi választás elé (szándékainak tartalma egyelőre több, mint homályos), ám néhány egyértelműen súlyos dolog is történt. A romagyilkosságok az évtizedek óta eszkalálódó problémák extrém csúcsát jelzik, a szélsőjobb betörése a nagypolitikába a harmincas évek válságidejének árnyait idézik.

A szakma idén nem mutatott számomra kiemelkedőt, de hisz már az is jó, hogy működőképes. Nem tudom, hány könyvtári ember használ párhuzamosan négy könyvtárat: nekem az a benyomásom, hogy néha a publikus szakmai gondolat és a napi gyakorlat mintha időnként nem azonos nyelvet használna. Hetekig dolgozom a két világháború közti talán legfajsúlyosabb közéleti folyóirat kötetein, s egyszercsak olyan évfolyamokat kapok, amelyekből számok hiányoznak (az egyik legkvalitásosabb országos szakkönyvtárban). 68 év alatt senki nem vette volna észre? Ha észrevették, nem tudták volna pótolni? A másik országos szakkönyvtárban nehezen olvasható xeroxmásolatok (!) révén áttekinthetem a hiányzó számokat. Egy-két éve merészkedem a magyar digitális könyvtár mielőbbi lényeges növelését javasolni. Az szép, hogy a hajdani folyóirat azonos című folytatója jó tíz éve tematikus számal hódolt a nagy elődnek, még néhány akkori (30-as évekbeli) tanulmányt is újra leközöltek. Ne lenne olyan intellektuális vagy egyszerűen szervező erő, mely a minőségi digitális közzétéltelt szorgalmazná? 18 ezer oldal nem kevés, de egy korábbi ilyen folyóiratot civil kezdeményezés révén már láthatjuk a hálón… A nemzeti könyvtárban egy katalógusból kiírt raktári számra a központi könyvkiadó illetékese (?) azt mondja, ilyen számon nincs anyag. 15 perc múlva  a folyóirat olvasóban (ott újra indítva kérésemet) az anyagot elém teszik. Ha nincs sok évtizedes kapcsolatom a nemzetivel, akkor nem kaptam volna meg?

Először volt részem oly kétes örömben, hogy egyik országos lapunk a kezdeti elfogadás után visszaadta írásomat. Tekintve, hogy 68-ban jelent meg első terjedelmes tanulmányom ( a Humánus 200 feletti írásomról tud), viccesnek tartom e fejleményt. Viszont több tanulmányom illetve szemlém megjelent, előadhattam egy regionális konferencián, s talán legörvendetesebb, hogy három tehetséges tanítványunk szakdolgozatának tömörített változata (közvetítésemmel) helyet kapott a Könyv és Nevelés e-változatában… Ismét járhattam - egy kedves szakmabelivel - a bécsi városi könyvtári központban, mely évek óta nyűgözi figyelmemet. Frappáns urbanisztikai ötlet, építészeti “hightech”, szabad olvasói jövés-menés = valami olyan, ami a legjobb angol-amerikai-skandináv-holland nívót idézi. Talán eljutok egyszer a vadonatúj amszterdami városi könyvtárba, amely a maga 28 ezer m2-ével a legnagyobb európai e nemben. És szintén: új városfejlesztési gondolat, szuper tervezés, lenyűgöző számítógéppark.

Családom gyarapodása minden tekintetben örvendeztet. Fiaim hozzák szakmailag mindazt, ami “trendi”, menyem mesésen neveli a csaknem hároméves Pannit: a “mesés” jelző itt szó szerint is értelmezhető, hisz napi  két óra mesélés jut a kis mozgás-, ész- és beszédművésznek. Eközben kis hugi jövetele is várható… Lányom a világ egyik vezető egyetemén végzi doktoriját, nála kétszer is járhattam, s javíthatatlan könyvtárosként mindkétszer hosszú napokat töltöttem a 10 milliós könyvtár labirintusaiban (belépőmmel ugyanis a raktárakat minden korlátozás nélkül búvárolhattam, csak a kölcsönzéshez kellett Juli jogosítványa). Otthon pedig a végeláthatatlan digitális kínálat is “csipegethető” volt. Így olyan kincsekhez jutottam, amelyek - meggyőződésem -, más módon soha nem jutottak volna el hozzám. Ha tudok néhány komolyabb írást tető alá hozni a következő egy-két évben, abban e lehetőségnek pótolhatatlan szerepe lesz.

Változatlanul főállásban tanítok a vidéki képzőhelyen. Most úgy néz ki, legalább másfél évig szükség van még rám. A hallgatókkal jóban vagyok, sok e-mailt kapok tőlük, - egyébként egy-két vagy épp hat éve végzettektől is. A színvonal ingadozó, néha nem értem, a középiskolák milyen alapon adtak végbizonyítványt egyeseknek… De ez régi nóta, nincs értelme itt tovább dünnyögni. A közkönyvtári szakirány tematikájának oktatása sok kutatnivaló feladatot ad. Eközben egyre plasztikusabban rajzolódik ki előttem az elmúlt század hazai (több törésvonalt áthidalni kénytelen) fejlődésrajza. A nemzetközi tér és mintatár talán még izgalmasabb: hogyan váltott a szakma az angolszász városi könyvtár létrehozása után paradigmát valamikor az első világháború után, hogyan kereste a vidéki olvasó közönség ellátásának módozatait… Néha azt érzem, jó lennne napi 30-40 óra kutatási idő, de minthogy ez így (ismert okokból) nem megy, hát súlyozni kell. Mi fontosabb (nekem), mi ragadható meg (egy-két vagy több évi gyűjtögető munka után), minek látom már a lehetséges kompozícióját… Akik kicsit ismernek, támogatnak ebben, s ez is jó érzés.

Holnapután 2010 kezdődik. Tavasszal apám születésének századik évfordulóját ünnepeljük. A hat fiúból négyen élünk, 15 unoka, s talán már harminc dédunoka. Érdemes elgondolkodni, milyen út vezetett ide, milyen hatalmas emberi - emberfeletti - teljesítmény hozta ezt létre, szüleinknek köszönhetően.  Apánk az első nagy háború előtti hossszú békekorszak végén született, a másodikban már részt kellett vennie. Ha parancsnoka nem küldi haza legkisebb bátyám közelgő születésére hivatkozva (a négy gyerekeseknek állítólag íratlan szabály tette ezt lehetővé), akkor biztosan apám is parancsnokával együtt lett volna az akna áldozata, - s én sem írhatnám e sorokat 2009 végén…

Megújulás - (újjá)születés

December, napokkal karácsony előtt, icipici hold.

Tegnap nagynénémet látogattam: 62 éve nálunk töltötték rövid júniusi nászútjukat, a határszéli bucsui élet még majdnem a régi volt (maga a határ is átjárható), de már a morajló (kényszerített) átalakulás jegyeivel. Abból a lakásból, ahol beszélgettünk, ment férjhez Mamám 37 nyarán. Éva nagynéném esküvőjekor ő 34 éves, hat élő gyermeke vette körül. Később megszületett öcsém is.

Sokat olvastam azóta a korról: koalíciós idők, új pénz, hadifoglyok hazatérte, első nagy államosítások. Éva a Kerbankban (ma az épületben a Belügyminisztérium székel) ismerkedett meg Wildner Dénessel, - s munkahelyüket épp házasságkötésük napján, május végén államosították.

Amikor öt évvel később a történelem, konkrétabban a diktatúra kivetett minket a családi fészekből, s elkerültünk a távoli Matild-majorba, Dunaföldvár mellé, Dénes - ekkor már bőrgyári revizor - ritka látogatásai jelentették a kicsi köldökzsinórt a nagy élet, a főváros, a tágasabb múlt felé. Ekkor, 52-ben a frissen felvett István bátyámat még kezdés előtt kihajították a fehérvári gimiből, miként Sárika sógornőmet a Zeneakadémiáról.  Értelmiségi-középosztálybeli család gyerekeinek nem adott helyet Mátyás, az “igazságtalan”.

Mai eszemmel már képes vagyok felmérni, miket kellett kiállnia, elviselnie, mi újat kellett kitalálnia szüleinknek, hogy ne veszítsék el önazonosságukat, egyben mindent megtegyenek a gyermekek jövője érdekében. Mondhatni, páratlan teljesítmény. Nekem pedig örök példa, hogy nincs helyzet, amiben ne lehetne a jobbat, a maradandót választani. Én is tanulhattam néhányszor a vereség, a külsődleges erőszak által mért csapás ízét. Azt tanultam Mamámtól, hogy nem a lázongás, nem a sebek nyalogatása, nem a pótcselekvés az ellenszer. A gyógyír csak az lehet, ha valódi pozitív “kisajtót” keresünk a szorongató helyzetből. ..

Ezért nézem szomorúan a nemzeti könyvtár vezetőjének szánalmas kapálódzását. “Megverettek”, “megaláztak” - ilyen szavak, mikor egy pályázaton nem ő győzött. A kijelölt utódot nem tartja alkalmasnak. Ha 11 éve az akkori főigazgatót megkérdik, jó lenne-e utódnak egy szegedi oktató, aki távoli korok művelődéstörténetében járatos, alighanem felvonta volna szemöldökét. Azután februárban már biztos forrásból tudni lehetett, még a pályázat kiírása előtt, hogy bizony ő lesz ama utód. Akkor miként gondolkodott a győzelem és verseég lehetőségéről? Ő vezeti új útra a 200 éves Bibliotheca Regnicolarist? Azt meséli, az első hetekben felszámolta a munkatársak írógépeit…

2002-ben új kormány jött, írtam egy memorandumot az íróból lett miniszternek. Még választ sem kaptam. Erre “cikkesítettem”, s elküldtem a legnépszerűbbnek becézett naapilapnak. Ott meg is jelent, augusztus 19-én. Ekkor már a minisztérium is észrevette, például azt, hogy a nemzeti könyvtárban - három évvel az “írógépes” (most már tudjuk) vezető jötte után - gyakorlatilag nincs internetezési lehetősége az olvasóknak. Lett felülvizsgálat, szakértői bizottság látogatta meg Budavárát (ha igaz, tagja volt a most kinevezett új vezető), aztán jöttek a számítógépek.

2003-ban - miután az előző évi középtávú tervben kellő súllyal szerepelt a Repertórium (jóvá is hagyta a Kuratórium, a minisztérium), a főigazgató minden megfontolás, egyeztetés, minden indok nélkül egyik napról a másikra felszámolta az OSZK legtöbbet használt adatbázisát. Annak alapjait történetesen húsz évvel korábban - nagy viták közepette - én raktam le. Számos más történet is létezik… Mindnek van egy közös tulajdonsága: úgy tűnt, a főigazgatónak van könyvtára, s nem fordítva. Hiteles forrásból tudom: a legrémesebb a jutasi őrmestert felül- (vagy inkább alul-)múló stílus, olyan maszkulin kiszólások, olyan alpári bánásmód “bevezetése”, amely demokratikus országban azonnali eltávolítást, Amerikában még tán súlyosabb eljárást is vonna maga után.

Általam nagyrabecsült személyiségek fejezik ki rosszallásukat a miniszter mostani döntése okán. (Azt én sem értem, más, se, a minisztérium miért ne ad épkézláb tájékoztatást döntése hátteréről, de hát nem adott 10 éve sem.). Ők vajon mennyire ismerik protezsáltjukat, kérdem csendesen? Az emberi mivoltot, a könyvtári szaktudást? 1999-ben az ő pályázata hogy nyerhetett pozitív elbírálást? Mostani pályázata, ha az általam ismert nemzetközi sztendertet veszem alapul,  jó egyetemi szakdolgozatnak tűnik (néhány komoly hiányossággal), vagyis egyáltalán nem felelős vezetői dokumentumnak, hisz nincs benne semmi számonkérhető, nem vehető ki, milyen szintre juttatná az intézmény szolgáltatásait a következő öt évben.

Bántóan hiányzik például a hálózati dokumentumok felderítésének és megőrzésének feladata. A Neumann-Könyvtárat a (kevéssé felelős) minisztérium felszámolta, s azóta sincs Webcat. Ez hogy lehet? A kérdések hosszan sorolhatók. De most a lényeg: az ízetlen hangulatkeltés a jó tettek, a korábbi tényleges eredmények hitelét is rontja. Tudós feladatai vannak, essen neki örömmel ezek búvárkodásának, jusson előbbre, örvendeztesse meg híveit, olvasóit új monográfiákkal.

Történészek szerint az elmúlt egyetlen évszázad tucatnyi rendszerváltozást hozott az ország életében. Ki tudja, mit hoz a jövő? De a szakmában egész bizonyosan soha nem látott átalakulások jönnek. Ezek sodrában helytállni csak integráló erővel, személyiséggel lehet. Ha lesznek olyan vezető egyéniségek, akik jól látják a teendőket, s képesek a megvalósítás összes - nem utolsósorban személyi - feltételeit megteremteni. Ez szinte döntő tényezője lehet a sikernek, - vagy bukásnak.

“Ember, küzdj, és bízva bízzál” - írta le filozófus költőnk. Ez mindig, minden körülmények közt lehetséges. Élettapasztalatom ezt súgja most is.

A szakma világszerte