Szeptemberi hűvös reggelek. Potyog a vadgesztenye, jó kézbevenni és hajdani időkre emlékezni. A suli felé menet lányommal a Műegyetem kertjében minden reggel szedegettük. Szép barnák, kicsik is, nagyocskák is vannak.
De nehezen indul az ősz. Sérülések, traumák, gondok is érnek. Ötödéves voltam, 1968-at írtak, mikor Dezsényi tanár (főszerkesztő) úr elfogadta első nagyobb írásomat (a Cserépfalvi Kiadó története). Most megtapasztalom, 41 év után először, hogy egy szakmai lap elégedetlen (mondjuk 101-ik) írásommal. Nem tudom, nem a benne lévő kicsi “dinamit” hőkölteti a szerk. biz. elnökét?! Lehet, majd itt “publikálom”… Ha összehasonlítom a cseh és szlovén közkönyvtárak teljesítményét a hazaiakkal, az talán érdekelni fog pár embert.
Egy rokon Mamámról ír le olyat, hogy a szívem kihagy. Sz. K. ilyet nem tehetett volna. Miért tette? Valami nagy általános “igazság” mögé személyes sorsot, “példaként”?! Cél szentesít eszközt?! Recrudescunt vulnera…
Ilyenkor dolgozni jó, meg járni a nagy természetanya erdeit és mezőit. Itthon “antikolok”, most épp az Ó- és Újszövetség szövetében (és környékén) keresem az írás és olvasás sajátos korai nyomait. Nyári zsákmányom egy részét (fontos oldalak kimásolása után) viszem vissza legnépszerűbb könyvtárunkba. A kisasszony kisegít, bár nincs nálam az olvasójegy: a nálam maradó két kötetet meghosszabítja. Nagyon köszönöm!
Kifelé menet örömömben belenézek az üveges vitrinbe: végre, kapható az intézettörténet új kötete, méghozzá az információs pultnál. Épp van a zsebemben pénzmag, irány vissza. Megállok a pult előtt. A hölgy ügyesen pattintgat ujjával a klaviaturán, nézi az eredményt a képernyőn, majd újra és újra pattint. Eltelik két perc. Végre felnéz: - Igen, parancsol valamit? - A könyvtár történetét tárgyaló kötet itt kapható? - Milyen kötet? (láthatóan messzejár gondolataival) Újra mondom, megnevezve kitűnő szerzőjét is. -Ja, a … Feláll, széke mögött egy zárható kis szekrény, kinyitja, - kiderül, nincs, amit keres. Telefonhoz nyúl, kéri, hogy hozzanak belőle. Megérkezik a kötet. - Itt fizethet a pénztárban, - mondja nekem. Arrébb lépek, kezemben a papírpénz. - Saját kiadvány? - kérdezi a pénztárban ülő hölgy kollégáját. - Hát?… - megnézik, igen. - Mennyibe kerül?-
- Négyezer - mondom -, ott van kiírva az üveges pultban. Biztos, ami biztos, első hölgy elmegy, visszajön: igen négyezer. Csak hat-hét perc, s enyém a kötet, - de miért érzem tortúrának? Mi ez a totális érdektelenség?
Volt ennél rosszabb is. Az emeleten dolgoztam egy fontos százéves folyóiraton. Vissza akarom adni a raktárból kikért pár, már átnézett kötetét: abszurd jelenet tanújává válok.
Előttem főiskolás forma kisasszony. Kérdez valamit. A pultnál űlő könyvtáros hölgy - egyenes derékkal - képernyőjére mered, fejét nem fordítja el a kérdező felé. - Nem, -mondja az érdeklődőnek. Mivel háttal van nekem, nem értem, mit kér vagy mit kérdez, halk beszédű is. De a válasz ugyanúgy és ugyanaz, talán négyszer vagy ötször: nem, nem lehet, - s közben (mindvégig) egyetlen pillantást nem vet a kérdezőre. Nincs szemkontaktus, nincs emberi viszony, csak a hatalom működik, lesöpri a kicsit, a gyengébbet. Kisasszony leforrázva el. Én majdnem robbanok. Máig.
Ne várjak hivatástudatot?! Nem várok, - de szakmai jelenlétet és teljesítményt, érdemi munkát talán várhatunk? Hisz anélkül fittyfenét sem ér az egész. Előadásra készülök, elfogadott címe: A könyvtár és olvasó szövetsége. Gyorsan el kell felejtenem fentieket, mert akkor nem szólalok meg szövetségről, leforrázott kuka leszek…