2008. June. archívuma.

Május

Az idei május csodálatos: a zöld ezer árnyalata, a vadgesztenyék virágkupolái, a repceföldek végtelen sárgája… A Balaton fényei a lélek mélyébe érnek.

Emlékek tömege jön elő. Juli tíz éve ballagott, Balázs öt éve kezdte házaséletét. Én harminc éve Moszkvában tanultam meg vezetni: fekete Volga, Vologya változatos irányítása melett. “Peter, fek-fek, Peter, gáz, fek-fek…

Meg kellene nézni Moszkvát, az orosz természetet. (Jövő héten szibériai vendégek jönnek az egyetemre, így oroszul beszélhetünk, - ez is egyfajta “utazás”.) Ott igazából két évszak van: rövidebb nyár és hosszú tél, a kettő közt csak átmeneti évszakok a tavasz és az ősz. A normális tavasz április végén kedődik s pár hétig tart. Ezalatt minden kizöldül, virágba borul. Augusztus végétől akár fagyos éjszaka. Diák voltam, mikor szeptember 23-án hózápor zúdult a fővárosra.

Már nem kívánok annyit utazni, mint évtizedeken át: a belső utazás felé tartok. De Toszkána vagy a görög szigetvilág még elcsábíthat. Hogy lesz-e, majd elválik. New York is jöhet, hisz a leány oda tart.

Tegnap este Wajda Katyn-je a tévében. A történelem gonosz hatalmai összefognak az ember ellen. Ha élni akarsz, alázd meg magad és tagabb le mivoltodat. Választanod kell, de választásaid mind torz eredményhez vezetnek (”hol zsarnokság van…”). Nem igazán nagy filmje a mesternek, de mennyire erős, tiszta, és szükséges. Milyen szükséges lenne itthon is ilyen őszinte kibeszélés történelmi drámáinkról, esendőségünkről. Jókai-s korszakból Mészöly-ösbe lépni.

Május épp csak elkezdődött. Dolgozom a kínai könyvtárügyi szemlén, járok Igalba, élvezem a hosszú nappalokat, érzelmileg hallatlanul feltölt a tavaszi világ. Gondolatokat csereberélhetek…

Május a tavasz legszebb szakasza, - s nekünk a temetés és emlékezés ideje is. Születés - elmúlás.

Önbecsülés

Szinnyei József élt 83 évet. Amikor 1913-ban eltávozott, már fő művének utolsó kötetén dolgozott (Magyar írók élete és munkái, 14. kötet, megjelent 1914-ben). A tudományos akadémia a következő évben az akkor 34 éves Gulyás Pált kérte fel a folytatás elkészítésére. Gulyás életében kötet láthatott napvilágot, Fitz József nemzeti könyvtári főigazgató és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete hathatós támogatásával (Fitz írt a miniszternek stb.). 1945 után Gulyás persona non grata lett (1949-ben akadémiai tagságától is megfossztották). Gulyás Pál meghalt 82 évesen 1963-ban.

Művének újraindítása a rendszerváltozáskor vált lehetővé, nem utolsósorban Viczián János áldozatos munkájával. 30 kötet lehetne Gulyás fő műve, a MIÉK folytatása, de a kiadás megállt 2002-ben a 19-ik kötetnél. Miért? Nincs rá pénz?! Ez hihetetlen, vagy ha hihető, akkor elfogadhatatlan.

Hol az a szakmai tekintély, aki ma megszólítaná a miniszter vagy a szakmát, hogy már önbecsülésünk érdekében is fejezzük be a hányatott sorsú mű kiadását. (Ha drága papíron, akkor legalább digitálisan legyen hozáférhető.) A 30 kötetben 70-80 ezer alkotó magyar életműve szerepelne. Eljutottunk a kétharmados arányig, - immár hat éve. Senkinek nem hiányzik a teljes mű? Hol az akadémia mai elnöke, a nemzeti könyvtár mai főigazgatója, a kultúráért felelős miniszter, a szakmát vezető egyesület?

Szinnyei 14 kötete 23 év alatt jelent meg. Gulályás 30 kötete is megjelenthetne: tegyük fel, 2014-ig, s akkor 70 év alatt. Mert mi megbecsüljük értékeinket, ugye?

Súlyos

Lassan négy hete már, hogy két gimnazista végzett barátjával. Felfoghatatlan. Három család a tragédia forgószelébe került. A külvilág pedig őrli a történtetekt. Az iskola elhatárolódik a tettől. És még? Értik, mi történt tanítványaikkal?

A hálón megvadult agresszív lények azonnali akasztást követelnek. Az utakon percenkénti agresszió. Kétszázzal hajtó motoros, eléd vágódó “nagykocsi”, leszorító teherautó…

Nekem személyesen is nagyon fáj, hisz kedves kolléganőm az egyik érintett anya. Szeretnék segíteni neki, de hisz lehet-e? Lesz-e benne annyi erő, hogy szinte újra szülje fiát, erőt adjon lányának, s maga is túlélje mindezt, - és a következő évtizedeket?

Szerencsétlen gyerekek, szegény megbukott felnőttek: hogy találnak ki ebből a veremből? Azt szeretném remélni: amíg élünk, remélünk. Itt is, ők is?

Orosz hálózati újságban olvasom, hogy négy hasonló korú fiú egy kisváros hősi emlékművénél randalírozott, a késői munkából hazainduló huszonéves munkás valamit mondhatott nekik, figyelmeztetőt… Agyba-főbe verték, az emlékmű öröktűzén elégették. Amerikában középiskolások, “undergraduate”-ok lövöldöznek: 5, 10 meg 25 halott… Ez mind a mi világunk, és végső soron egyetlen felnőtt sem mondhatja, hogy rendezett világot működtet, ha ilyenek történnek. Hogyan kellene vigyáznunk egymásra, és környezetünkre, hogy ne a gyilkolászás hatalmasodjon el?

Súlyos jelek, aligha megválaszolható kérdések.