A Time április 7-i számában gyönyörű mese: civil a pályán. J. Wood írja meg két hasábon, hogyan változott meg élete, s lett egy csodálatos kezdeményezés felelőse. 10 éve kezdődött, mikor a Microsoft képviseletében Kínába került. A sok-sok munka után kikapcsolódásra a Himalája térségébe utazott. S ott egy iksolában meglátta a “könyvtárat”: se asztal, se szék, se polc, se könyv. Viszont az iskola vezetője így búcsúzott: - Uram, talán könyvekkel fog visszatérni hozzánk. - S így lett. John felmondta pekingi munkáját, elhívta Amerikából 73 éves apját, a világhálón “fellármázta” ismerőseit, segítségüket kérve. Iskolát és könyveket, könyvtárat minden szegény faluba: s ehhez se pénz, se posztó, csak a jóindulat és a kapcsolatszervezés képessége. Az első hónapban háromezer könyvet tudott elhelyezni tíz iskolában. Mára Ázsia és Afrika féltucat országában már 444 iskolát nyitottak, az év végéig elérik a hétszázas szintet. 5100 kétnyelvű, a nemzeti nyelven és angolul kiadott könyvekkel felszerelt könyvtár létesült, - az év végéig ezt is megduplázzák. Négyezer lány kap ösztöndíjat tanulmányaihoz. Igaz, világszerte 100 millió gyerek egyáltalán nem jár elemi iskolába sem, s a “fejlődő” országokban összesen 800 millió analfabétáról tudnak. Ehhez képest John hősies tevékenysége csepp a tengerben. De ő a világ legnagyobb idevágó oktatási hálózatának kiépítésén dolgozik: egyedül az emberi szellem és a világháló segíti.
Bennem is felmerül néha: pici “településeken” kezdődött az életem. Talán ideje lenne ilyen helyre visszatérni, s valamit visszaadni annak a mély közegnek, amely hajdan körülvett, s amelyből családi és egyéb szerencse engem “kiemelt”. Elmennék kistérségi könyvtárszervezőnek, hisz szeretem az embereket és a könyveket, van kocsim, tudnék szót érteni még polgármesterekkel is. Vagy tíz éve írtam a kistelepülések esélyeiről, köztük arról, hogy civil közreműködés is kell ehhez. Ideje lenni ezt valóra váltani? John fiatal s elkezdte. Gyönyörű, amit csinál. Nagy mese a 21. századra.